„Hová mész?
Nem látod?!
Nem mész sehová,
velem maradsz a viharban.”
Komor felhők gyűltek az égen,
szinte megvénültek az álmok.
A fák lebegtek a szélben, a fákban
a szél. A madarak lebegése sem
ért véget, kitárt szárnyuk egyhelyben
mozgásba hozta a mindenséget.
A...
>
Kezdjük a feledéssel.
Itt kezdődik minden, s mint visszatekert
filmben – nincs szín a színben –, sápadt
alakok kitört mozdulatokban visszaélnek.
Mégis öregebb a kép. A lépés zaja
visszabillen, a talpak sötét és fény-sötét
köveken követik az utak ízületét.
Harmadára csökken a...
>
Hajnali hangok. Érzékeny menekülés.
Kezed az érintés szabálya. Valahol
messze visszafogva várja, hogy eltűnjön,
feloldódjon az idő és tér huzatába. Hogy
végül végig a terjedelmeken, az alakzatok
vonásán át az összekulcsolt kezünkbe
rejtse a világnak készülő...
>
Le akarom írni miből születtél, az anyagok
különleges mását. A gyöngy vonását, a
hálók érzékenységét, a váltakozó
éjszakák rendjét. Szeretném papírra vetni
azt, ami így megértett téged. Ami ennyire
közel született hozzád és érzéke lett a
létnek. A sodrást, mert a...
>
Valahogy érződik… A falak áttetsző sablonok.
A kinti áttetsző dolgokon átlátom magam.
Nem tudom hol vagyok, mindennek megunt
íze van. A folytonosság nyitja ki az ajtót, s
kinéz az ablakon. A földön megpihent fény
megérinti homlokom. Koszos vagyok, mérges
kígyó...
>
Azt akartam, hogy tudd. Ahogy szoktuk
leírtam egy papírra és összetéptem. A
darabokra nehezéket raktam – a kezed.
Ujjaid szörnyű tévedéssel kutattak a
szétszaladt mennyország útjain. A vers,
a szerkezet, ami gerincet tépett ki
belőlem, rettenet könnyen elítélt....
>
Tudtam, nem számolsz el tízig. Kezed
nem takarja le szemed. Egy lélegzet,
ennyi időm volt hozzád bújni.
A következő mozdulat összeadott
minket. Mint olvadás – fém és hó –
izzott tisztán szívünk tengelye.
Elhintettük a párát és a lelkünk
emelkedett vele, mikor a...
>
Mintha a legkönnyebb csönd lenne
szomjúságom. Zavart fénnyel
öltözöm és próbálok testhajlásban
derék maradni. Az árnyék elrejt, a
fényben nem látszom. E két ütközet
között utamra hajlik millió lábnyom.
Az enyém az, amelyiket kikerülik.
Évek óta ugyanaz a mélysége....
>
Elállt az eső. A tűz ütötte rózsák
szirma szép. Bár mosolyukon már
a barna pásztor terelgeti színét.
S hervadáskor, mikor jámbor lesz,
a földdel egy, a szívem átlát majd
a rózsán, s a mennyországba megy.
Csillagokkal telt hangokat hozni,
ellopni a kéket. Fekete...
>
Kezem mozdulatait értettem meg halovány
arcod álmában. Bőröd fényét a hold oldotta
éjszaka ejtette elém, s réme volt kezem
árnya. Próbáltam szorítani nyakad,
s belélegezni szíved, míg halálod kifakad.
Mint tűz, ami az esőtől terjed, akartam,
hogy lelked átérje a...
>
A szívem szeret. Ennyi szó a nap, az élet.
Többre nem felel, ki ennyit gyűjtött össze,
e néhány szót csupán mindössze. Egy helyre,
a szem, száj, szív különös vonásába. Az
utolsó csöndben elmondja, mit a száj
szorít, a szem ellát, és él, míg zöld
levél a fát, míg...
>
Beszéld el neki szél, mit találtam
a bokrok alatt: léptét. Apró lábának
betűjelét. Szinte nem is süllyedés,
szalag a földön, amit ketten találtunk,
de én őrzöm. Te szaladj, rohanj, tépj
ezernyi illatot, most dús ebből a
világ, és készíts oldatot az...
>