Éjszakák vannak. A szavak végén álmok.
Azt hiszem, ma megint álmatlanságban
járok nyitott szemmel az ónszürke
boltozat alatt. És látom, ahogy a félig
kész fák a karcos légbe mártják, ami
maradt, ahol néhány lélek már fészket
is rakott, a magasságra, ahová érkeznek.
Két kezem súlytalansága a térnek feszül
s kiszínezem vele az időtlen időt. Erdőbe
merül az ónszürke ég, kidőlt fatestek
puha ágya a föld ölét ácsolja, megrekedt
hajók széttört vitorláját fújja a szél. Ide
ülök, elengedem magam, megsebzem
bőrömet, lezárom szemem. És hagyom,
hogy az álmok elvigyék a lelkem.