A világ rendjét próbálom. Felsegít egy
kiskabát. Piros színe foszfor, s tükörképe
fekete nadrág. Együtt mozognak, aztán
külön. Két fél test iránya szalad át a
tükrön – meg a lámpák, meg a fények,
mint színházban meghajlásig játsszák,
hogy másik világban élnek.
Elhasznál engem a levegő, fulladásig
visszatart. A fekete nadrágba csont
kerül, s fölé hús, ami a szobrász
visszamart művéhez ül. És várok a
következő álomig, a szavaktól csöndes
néhány mozdulatra, ami a hiányos
anyagból szívet és lelket egy testbe
összerakna.
