Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc…
Magassarkújának első lépését akkor hallom meg a macskakövön, mikor kifordul a sarkon, a nyolcadik és kilencedik lépésnél halad el az ablakom alatt, azután távolodik, egészen a huszonötödik lépésig, aztán a folyó hullámverése elnyeli a hangokat. Ma édes parfümöt választott, és erőteljesebben használta a rúzst, mert az illata sokkal élénkebben érződött a levegőben. A kezében most is cigaretta füstölgött, olcsó cigi, de vaníliás aromával. Szereti az illatokat…
– Jó estét. Ideje lefeküdni, ha befejezte a gondolatainak rögzítését.
– Igen, végeztem. Mentés és kikapcsolás!
A mentés sikeresen megtörtént. Jó éjt, John.
Marie két éve gondoz engem, de a mai az utolsó előtti napja. A családjával együtt Londonba utazik, mert a férje ott kapott valami menő állást, ami úgy értendő, hogy jobb, mint a jelenlegi, de továbbra is a legyek közt marad, akik a rothadó húsban születnek, és ezt egész életükben nem tudják levakarni magukról.
–Tudja, sajnálom, hogy elutazik, de persze megértem.
– Ne aggódjon, az édesanyja már feladott egy hirdetést, hamarosan találnak önnek egy új gondozót.
– Bizonyosan így lesz, csak rühellem a betanulás az időszakát. Elég sokáig tart, míg megtanulják hogyan is bánjanak egy vak és béna emberrel. A legszörnyűbbek a hangok, amikor meglátják a sorvadó izomrostok által hagyott élő csontvázat, beszívják az ajkukat vagy megpróbálják titokban visszatartani a lélegzetüket, amikor sármos beleim tartalmát kiürítem, de én is így tennék, ha más ürülékét kellene eltávolítanom egy idegen seggről.
Marie testalkata a régi NDK-s úszónők jegyeit viseli. Olyan könnyen emel ki a székből, mintha egy párna lennék, de ha nőiesebb vonalakkal rendelkezne, akkor sem lenne semmi baj, ugyanis alig nyomok ötven kilót. Lefektet az ágyra és betakar. Ugyan vak vagyok, de mintha látnám a körvonalait, amit a testéből kiáramló melegből, mozdulataival generált levegőáramlásból, nyakának, ölének, lábának, testének különböző illataiból rakna össze egy nem létező szaruhártya.
– Legyen türelemmel, és nem teljesen béna, hisz a jobb karját tudja mozgatni.
– Igaz, megint igaza van. Akár hegyeket is képes vagyok vele elhordani. Megtenne nekem valamit?
– Persze, mondja csak.
– Holnap hozna nekem egy csokor virágot. Kérem, szagolja meg őket, és amelyik virágnak a legkihívóbb az illata, abból vegyen tíz szálat, egyéb dudva nem kell hozzá.
– Rendben, akkor a holnapi viszontlátásra.
– Igen, viszlát.
Próbálok elaludni, de folyton a kopogás jár a fejemben. Van benne valami félelmetes és visszataszító, de mégis az egész kompozíció, ahogy a sarok megérkezik a macskakőre, majd kicsit meghúzva azt újból felemelkedik, a ritmus szabályossága, az idő, hogy csak éjszaka, és csak szép időben, az illatok változatossága, összességében nem riaszt engem, hanem menthetetlenül vonz felé.
– Gép, bekapcsolás.
Jó estét, John.
–Levélírás.
Hallgatom.
Kedves Ismeretlen!
A történet elkezdődik. A végtelen időfolyam, ami nélkülöz minden emberi érzést, bár a történetekkel válik élővé és felfoghatóvá, vajon, mennyire közelít meg bennünket? Közelinek érezzük, mikor azt mondjuk, eljött az idő, és távolinak, mikor emlékezünk. Az idő, a történet, az idő első pillanata, a történet első mondata mindig meghatározó, és többről szól, mint a döntés, mert magába foglalja a varázslatos ismeretlent, ami létezésével máris kitölt bennünket.
Szeretném Önt megismerni.
– Mentés és nyomtatás.
– Jó estét, John.
– Jó estét. Akkor, ez volt az utolsó napja. Mielőtt elmenne, megtenné, hogy a hozott virágokat és a nyomtatóban található levelet beleteszi egy kosárba, amire ráakaszt egy kampót némi kötéllel. Csak annyi kell, hogy az ablakomból le tudjam ereszteni a földig.
– Mire készül?
– Ismerkedem. Vagy is, teszek egy lépést gondolatban felé. És szeretnék megköszönni mindent. Ön volt eddig a legjobb ápoló.
– Ez a munkám, amit szeretek. Akkor most ne fektessem az ágyba?
– Nem, nem, majd szólok a mamának, ha álmodni támad kedvem.
– Jól van. Vigyázzon a magára. A kosarat az ablakba tettem, és itt van a kötél vége. Tessék, fogja erősen.
– Köszönöm, jó utat, és ha teheti, legyen boldog.
– Viszlát.
Az ismeretlen nő este tíz óra körül szokott elhaladni az ablakom alatt. Mennyi lehet az idő? Gép, mennyi az idő?
A pontos idő 21:40 perc.
Vajon miből gondolom, hogy megnézi a virágot, elolvassa a levelet és válaszol? Ez olyan lehet, mint a berendezési tárgyak a szobámban. Nem látom őket, de tudom, hogy ott vannak, érzem a jelenlétüket. A könyvekre leszálló port, a takaróm gyűrődéseit, az ajtó szándékát, szinte érzem a sértődöttségét, amikor kinyitják, de ő ezt nem akarta. A sarokban pihenő szék magányát és haszontalanságát, mert évek óta nem ültem rajta. Talán így érzem őt is a szobám részeként, s ezért vagyok benne biztos, hogy válaszolni fog.
Gép, mennyi az idő?
A pontos idő 21:50 perc.
Akkor eresszük le a csomagot.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc.
Megállt, nagyokat szippantott a virágból. Kibontotta a levelet. Bekapcsolt egy golyóstollat, hallottam, ahogy serceg a papíron, majd visszatette a levelet a kosárba.
Kilenc, tíz, tizenegy… a huszonötödik lépésig vártam, amíg a folyó elnyeli lépéseit, csak azután húztam vissza a kosarat, ami sokkal könnyebb volt, a virágokat magával vitte.
Gép, szkennelés és a beolvasott szöveg felolvasása.
Kedves, szintén Ismeretlen!
Tudom, ilyenkor azt kellene feszegetni először, hogy nekem szánta-e egyáltalán ezt a levelet. De én ezt magamnak tulajdonítom, még akkor is, ha tévedek. Engem is nagyon érdekel az idő, így örömmel meghallgatnám további gondolatait ezzel kapcsolatban.
Szívesen találkoznék önnel.
Szóltam a mamának, aki átvitt az ágyra. A mai nap biztosan nehezen fogok elaludni, pedig muszáj lesz, mert gyorsabban telik az idő, ha nem figyelek rá. Holnap megírom neki, hogy látogasson meg.
Reggel ismeretlen hangok keltettek fel, a reggel az valójában tizenegy óra volt. Egy élénk beszélgetés hangja közeledett a szobám felé, az egyik a mamáé volt, a másik egy fiatalos, határozott női hang.
– És itt van ő – mondta mama miközben benyitott a szobámba széles mosollyal. – John, szeretném neked bemutatni Allisont, ő lesz az új ápolód. Nagyon talpra esetnek tűnik, és már volt hasonló tapasztalata. Nos, Allison, azt már tudja, hogy mi lesz dolga. Általában ezt úgy szoktuk folytatni, hogy beszélgetnek egy kicsit, mert mégiscsak elég belsőséges kapcsolat lesz köztetek, és az a tapasztalatunk, hogy ez egy picit segít a közvetlenség kialakításában. Úgyhogy én megyek is, ha szükség lenne rám a dolgozó szobában leszek.
– Szia, Allison.
– Szia, John.
Az illata nyílként hatolt az elmémbe. A sok szétszórt darab, itt a szobámban, a személyes találkozásnak köszönhetően összeállt a nem létező szaruhártyámon egy finom női alakká, akihez tökéletesen illik a magassarkú, bár most nem az volt rajta.
– Tehát így hívnak, Allison.
– Igen. Tegnap este, miután beleraktam a levelet a kosárba, a folyónál megálltam, és kíváncsian vártam, hogy ki megy a tartalmáért. Aztán láttam, hogy kinyílik fölötte az ablak, ahonnan leereszkedik egy kampós kötél, és próbálja kihalászni a kosarat.
– De sikerült!
– Igen, mert levettem a cipőmet és visszamentem ráakasztani.
– Ó, hát, köszönöm.
– Én is köszönöm a virágokat, nagyon szépek voltak.
– És most te leszel az ápolóm. Valóban volt mát ilyen tapasztalatod? Vagy fogalmad sincs arról, hogy mi vár rád?
– Láttam már mocskos dolgokat.
– Az éjszakai munkád során?
– Mit tudsz az éjszakai munkámról?
– Amikor tíz óra körül elhaladsz az ablakom alatt, az illatod még töretlen és friss, de amikor jössz visszafelé, más-más időpontban, már keveredik férfi illatokkal és különböző testnedvek szagával.
– Tudod, azért is szerettem volna veled találkozni, mert a leveled, és az ablakos jelenet után végképp tudtam, hogy olyan ember lehetsz, mint én, akit már nem lehet megmenteni. Az idő az egyetlen, ami maradt nekünk. Ha szerelmesek leszünk, akkor valójában az időbe szerettünk bele, ha gyűlölünk, akkor az időt gyűlöljük, nem az embert, aki szeretett, vagy bántott, mert a valóság, életünk torz, groteszk valósága nem emel fel az emberek közé minket. Mi már nem lehetünk érző lények.
– Azt hittem kedvezőbben alakul ez a beszélgetés. Jó, mindketten az idő szajhája vagyunk, de írhatunk egy új történetet.
– A történet elkezdődik. Mit csinálsz most? Fekszel ugyanúgy az ágyban magatehetetlenül, valaki segítségére várva, míg én arra gondolok, hogy este hány férfinak kell széttennem a lábam, vagy kinyitni a szám. Mi változott?
– Nem is csináltál semmit, akarnod kell a változást!
– Rendben, akkor akard és gyógyulj meg!
– Itt nem rólam van szó, én nem tudok meggyógyulni, egész hátralévő időmben ez maradok, ez gyógyíthatatlan!
– Akárcsak ez is, itt!
Éjszaka ereszkedett a szobára, eltűnt az illata, beszippantotta a sötétség. A tárgyak érzete valószínűtlenné vált, ami elmosta a biztonságos határokat és kiszélesítette, óriásivá tette körülöttem a teret, melyben visszhangoztak szavai.
– Minden nap úgy kelsz fel, hogy tudod nem gyógyultál meg. Én minden nap úgy fekszem le, hogy tudom nem gyógyultam meg. A betegségünk ugyanaz, csak te kívül hordod a jeleit, én pedig magamban, én belül rohadok.
– Nem gondolok minden nap a betegségemre, mert elvonta a figyelmemet egy magassarkú cipő kopogása a macskakövön, a megismerés vágya, a képzelgések és sületlen metaforák kitalálása egy nőhöz, akit itt éreztem a szobámban.
– Én sohasem voltam a szobádban, te sohasem leszel kint, mert mi nem létezünk.
– Talán csak ez a négy fal tudja, hogy élek, de…
Elakadt a szavam, pedig lett volna mit mondanom, csak elvesztették jelentőségüket és visszahulltak a semmibe.
– Érzed, igaz, hogy milyen mélyen vagyunk. Minden felesleges, a görcs torkomban, a feltörő sírás jelei, a kezem remegése, ezek nem változtatnak semmin, csupán drámaivá teszik, kiszínezik a test vonaglását a strici idő előtt.
– Ezért jöttél, hogy elmond, amit már én is tudok.
– Te akartál megismerni, s talán segít, hogy tudod, nem vagy egyedül, ami persze paradox, mert végtelenül egyedül vagyunk, ugyanis elválaszt bennünket a tudat és a tudatlanság egyaránt.
– Tudat, tudatlanság, ez a cinikusság undorító.
– Cinikus, hitszegő, reményvesztett, már csak ezeken a hangokon tudok beszélni. Szerelmet ültetni a sötétségbe nem lehet. A szerelemnek fényre van szüksége, mert látni akarja hová megy, ki érkezik felé. Képzeld csak el, mennyire teremtőbb gondolat az, mikor a fény fényhez ér.
– Menj. Nem akarlak jobban megismerni.
A mama felviharzott miután Allison elment. De csak annyit mondtam neki, hogy keresni kell valaki mást, mert ő nem alkalmas és kész.
A vágy mindaddig, míg érintetlen, olyan táplálékforrás, ami megismerés nélküli teljességet nyújt. Persze jogosan érezzük a hiányt, ami nem más, mint a valóság. A jelen történései két ember között, mert a vágyakozás mindig a jövőt idézi elénk, amiben bármi lehetséges. De a döntés után nem marad más választásunk, mint átélni. Persze lehet kedvező, igen. A tűz fellángol, a tűz fölött őrködik a szél, a szerelem fölött őrködik az ember, igen. Javít, pontosít, megbocsát, kiengesztel. Összeférceli azt, ami a vágyaiban tökéletes volt.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc… valójában az időbe szeretünk bele. Kilenc, tíz, tizenegy… ha gyűlölünk, akkor az időt gyűlöljük.
