Egyszer láttam a napot. Gólyahírrel
a kezében ragyogott. Összevonta
szemöldökét mintha lenne, és
elfelejtett gondolni Istenre.
Aztán éjszaka lett, lezuhant.
Felhúzta a cipőjét minden mezítlábas
csillag. Felhők, hogy értsd, a lelkem
fölött felhők voltak. De végül is,
gondoltam, fényeket én is tudok
szúrni az égre. Apró lyukakat a
sötétség övére, hogy számadásom
legyen! A mai napról egy érzékeny
karikartúra, amit cérnára fűz a fa, s
levelére ír fényben áttetsző erekkel.
Milyen kár, hogy minden embernek
van egy titka, s a titokban az ember.
Mennyi minden forrt fel míg körül-
néztem. Pára és köd a messzeségben,
olyan egyedüli szó mindkettő a
séták körül. Legszívesebben ott állna
meg az ember, s míg szájában
szelíden megszilárdul az élet. Nézné,
hogyan szereti a fájdalom a
világmindenséget.
