A pattanó szöcskék lágy szeder
nyomát kivilágította az illat. A
lélek osont egyenest hajtani, de
beleszédült. Azóta ott fekszik az
évszakok hasán és nem érdekli
semmi más, csak az ezer szemű
és színű gondolat, hogy
szerelmet kapott....
>
Kis, ólmos pihék zaja gurult
az árnyakra. Holnapra
feketébbek lesznek a szőkék,
de ma még ágyra gondol a
szög és zendül a rost.
Kezeim lazábbak, kinyitom
az éjszakát. Lassan körbe-
rajzol egy szélbe tört faág.
Apró, elröppenő madárláb
súlya a földre húzza még,...
>
Szétnyílik akár a rózsa a szétnyílt
kertek udvarán.
Itt a tavasz – hallgat róla mélybe
hűlt apám.
Zsenge fűszál irkál. Homokkal teli
szemét
a szél varázsa kimossa, és feltűri
az ég felét.
Felhők ostora dühöng, de csak
pardon – játék.
Tűnnek, mint homlok érett...
>
Álmodtam. A burok lecseng a
dióról. Háromszor hempereg
és megáll a ködben. Zaját
felfeszíti a szél és szétszórja
millió érintéssé a csöndben.
Hallgatom. Mozog a földöntúli
világ – itt vagy, hogy ne lássalak
és mosolyogjak rád....
>
Adtalak fának. Lombodhoz hűlt
madarak esteledtek. Ázott csőrük
fekete pihéket jajgatott. Apró
lábuk, mint a menet megőrzött
képeken, feszes sorban nem
mozdult és hallgatott. Adtalak
virágnak. Kis pilleszárnyak húgát
játszottad színeiddel, és formát
is...
>
Hallom a hangod. Beszélem a
nyelved. A koszból szürreális
képet festek: ecset, paletta,
vászon – minden árnyék.
Összetéveszt a tér, s engem
fénynek gondol. Haraggal
leugrom az ötödikről, a cigim
parazsa még szívja magát, míg
én kikönyöklöm a...
>
A Nap tüzében kovácsolták,
A csillagok üllőjén formára,
De itt lent végtére is tudták,
Egy emberi szív volt kalapácsa.
*
Üres az asztal, üres a szék.
Olyan helyre minek is ülnék,
Ahol semmi sem vigasztal.
Poharam nem töltöm borral,
Az edényem víg...
>
Tél végi reggel. Múzeum megint. Végre. A kertész boldogan fogad. Hiányoztam, mondja. Kinyitom a házat – egy hetes, iskolába járás miatti távollétemről a koszos bögrék is árulkodnak. Felteszek neki egy teát, magamnak egy kávét. Csodálkozik, hogy januárig tart majd a sulis időszak, amíg havonta két...
>
Eltűnődtem sokszor
némaságod felett. Ajkad
vonalába húzódó szavak. De
egyszer, mintha eltört volna
egy fogvatartott pillanat:
kinyitottad szemed fölé a
felhőket. Borús, gyors lépésű
komor álmok. A szél köztük
finom illatokkal játszott, a
mezőkről érkező...
>
>
Belezuhanunk a csöndbe. A csönd
zöld, éppen rügyezik. Átalakul
füst-fehér színe, kopácsol rajta két
színezüst-szürke, fut utána-előtte
ingujját feltűrve, puszta kézzel a
magamagát szerető.
Szóra férc és kész a mű, eldöntötte
már a keserű föld, fekszik fala,
gyökerek...
>
Szép festmény az utcán átkelni.
Zöldülni, kékülni – az ég előterében
levelek. Azt hiszem, megállok és rőt
ecsettel összemosom a színeket.
Mintha két szempár zúgna egymáson
át. Aztán két arc egyre halványabb
vonalakkal, végül semmivel,
önmagába zárt foggal és körömmel...
>