Anyám most biztosan szedi a virágokat, és új neveket ad nekik, mert bár a régi szép, de így készíti elő egy új világ lelkét. Nem mondja el senkinek, mi lesz a holnap: titkon tartja. Hadd legyen buzgón teli szívvel az egyszercsak. Mert...

Látom anyám vékony, csontos kezét. Rendezi az életét. Az ágyán hamu, alatta penész, áttetsző fóliával kész az egész átkelni a lelkén. Arca mond valamit, ceruzám hegyével most írom tökéletesre - az üres, fekete sötétségbe. Átérzem az életét. Folyton azon tűnődöm, hogy akadozik bennem az általa...

          Nem szomorúság ül ezen a szavakon. A nem élő lelke érzi rá nyomát, s mint harmaton az emberfeletti mozdulat, s erő - úgy engedi át a szép vándorlás fényét, amiben Te: olvasó, adsz nekem. Megrendülök néha, ahogy olvasom vissza a térképeken át, milyen szép gondolat,...

                    Egy apró üstökös haladt át az égen. Ahogy felszállt hozzá, lezuhant a szárnya, de így is emelkedett tovább, mert a vonzások atmoszférája, mint lágy tengerben az élő buborék, átölelte akaratát - szívének belső jelét. Amikor kiért...

                    Még néhány lépésért el kell menni. Vizet kell vinni a szárazsághoz a nap fölé tartva, hogy ami odabent ragyog visszakapja. Arcára a derűs végtelen, kezére a bolyongó egyszerűség, s bőrén át, hogy ilyen nem történt még....

Húzza a fény a földet. Átteszi tengerekbe az embert, s a mélyben megérzi, amit eddig nem mert. A magának való magasságot, a fény és a sötét idejét, mert nem engedi ki a szív, ami a lélekben szép. Meg kell tanulnod magad, a lebegés tükrében kihagynod a szívverést, hogy a láthatatlan alkosson...

              Gyere velem csendes eső. Te leszel a köd. Én neki feszülök és kikiáltom: a darabok tört része lesz közted a feszültség. Remegni, rezegni fog a lágyhéjú csepp, és úgy zuhannak egyre közelebb, hogy a föld és növényei e fekete szikrától...

          Nagyon harap a szivárvány, fényesen csillog a betonköszörű. Egyszerű a kiáltvány: minden találkozásnak mennie kell. Maradjon a felfelé nyúló középpont, amiben egyszerre kel és nyugszik az aznapi vétel, a sistergő hang, az echo, amitől kiújul az égbolt lába, és...

          Valaki érzi, hogy más a világ. És felfűzi karikára. Aztán csuklója körül, nyitott ujjakkal, mutatja a csillagokon át, mennyire szürke a lélek a szívben, s a szív a lélekben, s mégis látni a test furcsa mosolyát. Már kell valami más alkatrész, egy különleges új...

          Alkohol íze van a számnak. Harapnék egy nagyot a földi futásnak szívéből. Amikor éppen erőt gyűjt és a legnagyobb, kiharapnék belőle egy pillanatot. Fertőtleníteném vele a helyét, s mint veszett kutya, futnék a rossz hússal, hogy ne kapjon belőle senki. Magamba...

                    Átfordulva önmagamra találok. Nézd, néhány én vagyok. Szemeimről a lehunyt szemöldök szőrszálat hasogat, időt. Karcokat visz a reggeli lépésbe, elhasznált hótakaró finom rezgéseit, amiben az álom átadja melegét. A művészi lélek...

          Északra hajlanak a fák. A „tangerine distance“ felé. Talán anyám lelke van ott. Fiatal partokon ücsörög, és neki érett gyümölcsöket szeretne adni át. Mert még most is szeret, s tudja ezt jól a megmozdult világ. Így jelez nekem a néma, vad viadal. Aminek ősi kürtje...