Víz

Reggel hét óra: „A születés: egyszerű melankólia.”

      Jut eszembe rögtön felkelés után. Mint valami kávé csap arcomba ez a gondolat, de röhejes, eldobom. Mióta Vízzel lógok, egyre több ilyen frázis támad rám, amit nem tudok megtölteni igazán semmivel, sem megtalálni a lelőhelyét, hogy legalább az eredetét meg tudjam magyarázni magamnak.

     „Az eredet kezdetét, vagy a kezdet eredetét?”

     Ismét egy megfoghatatlan labda, gól!!! Lemegyek a lépcsőn.    

     „Anyám nagyon kedves és figyelmes, igazán szuper anyuka! A reggeli pirítósra vékony lekvár mosoly, a főt tojás kissé megroppantva, már csak lassan és aprólékosan le kell hántanom a héját. A forró kakaó egy tál hideg vízben, amit akkor helyez bele szakrális mozdulatokkal, amikor méltóztatok megjelenni a kör alakú étkező asztalnál, hogy amikor nekem jó, pontosan két és fél perc hűlés után fogyaszthatóvá váljon számomra.”

     – És, ma mit fogsz csinálni?

     – Kérdezte anyám és ezzel bele is zavart a monológomba. A többi nagyszerű és éteri felismerés ezennel a fel nem fedezett kataklizmák egyikének sűrű sötétségébe veszett, köszönöm!

     – Nagyon szívesen. Szólj, ha többet is tehetek érted.

     – Még csak az kéne, az lenne aztán a rombolás nagyszerűsége! De hogy a kérdésedre válaszoljak, Vízzel fogok találkozni.

     – Vízzel? Ha ezt a kedves és figyelmes anyukádnak, lennél szíves elmagyarázni.

     – Víz. A négy őselem egyike. Nem értem, hogy mért nem érted?

     – De ez a Víz, egy személy, ha nem tévedek.

        Feljegyzés: „Anyám egy szuper android lehet, kéretik megvizsgálni minden tevékenységét, amiből utalások szűrhetők le ennek igazolására.”

     – Na, de most komolyan – összeráncolta a szemöldökét.

     – Igen, Víz egy fiatal srác, aki… nos, hogy úgy mondjam különleges. – Vékony, erőltetett mosollyal és kikerekedett szemmel fejeztem be a mondatot, ezzel jelezve drága anyukámnak, hogy nemigen vagyok hajlandó összetettebb dolgot elárulni róla.

     – Nem veszélyes? – és igen, édesanyám mindig bevethető kérdése.

     – Csak annyira, mint a pirítósod mosolygós lekvár nélkül.

     – Ez estben nem engedhetlek el, mert a pirítósom lekvár nélkül katasztrofális.

     – Ugyan, ez csak egy pirítós! Önmagában is isteni, de a lekvárod teszi földöntúlivá. Valami erősebbel kellene próbálkoznod.

     – Szobafogság!? – ő is kikerekítette a szemét.

     – Ez kegyetlen metódus… tudod, hogy mennyire szeretlek anyáknak anyja, minden felelősség viselője!

     – Hát éppen ez az…

     – Szeretlek, de most már mennem kell.

     – De hová mentek? A telefonod! És az ajtóban fordulj vissza a kötelező puszival, vagy különben…

     – Megkapod, tőlem mindent megkapsz…

     „Hogy mondhatnám el kedves és jó anyukámnak, hogy Víz egy olyan srác, aki angyalnak hiszi magát, angyali gondokkal spirituális izmos vállán, és gyönyörű kék szemében a jóság láthatatlan falával, ami szüntelenül arra készteti az embert, hogy meztelenül álljon elé. Na, jó, ez az utolsó gondolat túlságosan önmagamból jött és nem hiszem, hogy mindenkire vonatkoztatni lehetne. Sőt, remélem, hogy ezeket az érzéseket csak bennem kelti életre, nem mintha meztelenre akarnék vetkőzni előtte, mert bár tizennyolc éves vagyok és érett, de akkor sem egy angyallal kellene kezdenem. Apropó, az angyalok, vajon tudnak? És miért gondolom, hogy nem vele kellene? Hmm…

     Tegnap megbeszéltük Vízzel, hogy az ötödik emeleten találkozunk, és elvisz arra a helyre, ahonnan belátni a „föld mozgását”. Izgalmasan hangzik, mint minden az ő szájából. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy a tetőre fogunk menni. Tíz emelet magasságából, valóban jól lehet látni.”

     – Szia, megint a diktafonodba beszélsz.

     – Hoppá! Szia, Víz. Mint mindig. Az élet megörökítése számomra cél, majd pedig eszköz.

     – Akkor, indulhatunk a csodák csarnokába.

     – A csodák csarnokába? – beszálltunk a liftbe és elindultunk fölfelé.

     – Nem, csak gondoltam feltüzellek egy kicsit, nem oda megyünk, hanem a sasfészekbe.

     – Sasfészek, még jobb!

     – Ez sem igaz, a tetőre megyünk, egyszerűen a tetőre, ahogy mondtad.

     – Milyen meglepő! Mindegy hogy csavarod, vagy meddig húzod, ha igazam van, akkor igazam van, mint ahogy az idő sem fogja megfordítani a Föld forgását, akár meddig is viszi előre az életet, benne a sok mocsokkal és kétkedéssel. Mennyit hallottál még?

     – Mocsok, ez szép. Igazán szép egy ilyen gyengédnek tűnő ajaktól. Pedig, gondolom, ma is megetted a lekvármosolyos kenyeredet.

     – Meg én, felfaltam a kis vigyorit, a második harapás után már könyörögni akart az életéért…

     – Megjöttünk.

     – Hű… az ajtóhoz van kulcsod?

     – Csak nekem van kulcsom. Ne feledd, az apám a házmester.

     – Érdekes, sosem látom mesterkedni.

     – Mert alkoholista. Minden idejét lefoglalja a „mit igyak” és „miből” kombója.  Számára már ez az egyetlen feladat, de szerencsére minden nap kitűnően meg tudja oldani.

     – Remek, sajnálom.

     – Részvétem – féloldalasan, ajkának fél mosolyával letekintett rám, mert hatalmas volt hozzám képest. – Azt hiszem, ez jobban megközelíti azt a lineáris süllyedést és kohéziót, ami a sorsához vezet.

     – Gondolom, akkor te csinálsz helyette mindent.

     – Remek konklúzió… – felhúzta szemöldökét, és szemében és félrehúzott ajkában az a fajta gyöngéd mosoly jelent meg, amiről tudja az ember, hogy lobogni akarna, de nincs, és nem is kér hozzá erőt.

     – Fú, de oki vagy, meg én is!

     – Köszönöm, magadnak is megköszönheted.

     – Pazar!

     – Én csinálok mindent helyette, így ez is csak egy csönd marad, amire a világ nem figyel, mert csöndben van.

     – De persze, attól még létezik és mérgező.

     – Ezért is járok fel ide. Na meg persze azért, mert küldetésem van, mert minden angyalnak…

     –… küldetése van – fejeztem be a mondatát, ünnepélyesen feltartott ujjal.

     – Hmm… gyere, ülj le ide mellém.

     – A szélére a tetőnek?

     – Persze, ha valamit igazán látni akarsz, ahhoz el kell menni a legvégső határig.

     – És ha részesévé válok annak a magasságnak, aminek a határán állok?

     – Gondold csak el, ha leesnél…

     – Rosszul kezdődik – leültem. Fájdalmasan szép idő volt.

     – Várj, ha leesnél, azok, akik lent vannak, azt mondanák: a magasból zuhant. Azok, akik fent lennének, azt mondanák: a mélybe zuhant. Én, ha leesnék innen, azt akarnám, hogy mindenki lent legyen, és csak én legyek fönt egyedül. Azt akarnám, hogy mindenki a magasságot nézze, az én magasságomat, azt hogy milyen messzire mentem el ahhoz…

     –… hogy bolond légy. Mit forgatsz a fejedben?

     – Ma beteljesítem a küldetést.

     – Honnan veszed?

     – Az angyalok érzik az ilyesmit.

     – És talán, azt is tudod pontosan mikor?

     – A délután folyamán. Mindenképpen megvárja anyámat, hogy haza térjen a munkából. Mindig nagy pakkal jön, segítenem kell felvinni.

     – Veled maradhatok? Na…

     – Kedvességed hatástalan rám, de ha velem akarsz jönni az oroszlán barlangjába én, nem állítalak meg. Csak nehogy véres cafatként végezd, mint a többi.

     – Megeszem azt az oroszlánt, mint a lekvármosolyos pirítóst. Még nem ismersz engem igazán, nem félek semmitől, kivéve néhány ezer dolgot, de abból csak néhány száz fordul elő drága hazánkban, és egy sem ebben a háztömbben, úgy hogy mondhatom, nem félek semmitől.

     – Tudod, örülök, hogy megismertelek. Lehet, hogy te is angyal vagy? Különleges vagy és gyönyörű, és mindkettőt olyan természetesen viseled.

     – Jaj, hagyd, nem kell.

     – Nem hiszed, hogy igazat mondok? Megmutatom az ajkadon.

     – Hogyan tudnád megmutatni… – megcsókolt. Elsőre fura volt, mint egy piros biciklire kötött papírsárkány, ami csak egy méter madzagon lóg, így csak vergődik, mint a hal a parton. Aztán olyan, mint az első csók.

     – De remélem, nem fogsz levetkőzni meztelenre.

     – Te bitang… mennyit hallottál még? – egy mélyen szántó női ütéssel a vállába öklöztem, ő mosolygott. Sőt, azt hiszem, ismeretségünk első nevetése volt.

     Ezután majd egy óráig nem szóltunk egymáshoz. Ez az a fajta csönd volt, amire figyel ember, mert olyan rezgésekből áll, amik elérhetővé teszik a hang és érintésnélküli tizenkettedik szívdimenziót, igen. Ezt a kifejezést tizenhat éves koromban hoztam létre abból az anyagból, amit a balesetem utáni újraélesztésben megmarkoltam és visszahoztam az életbe. Ez a szív újjászületésének azon szintje, ami fölött sem az anyagi világ, sem az azt megalkotó ismeretlen erők nem győzhetnek.

 

     – Indulnunk kell, nemsokára befut a mami.

     Lementünk a főbejárathoz és vártunk. Alig néhány perc múlva egy negyvenes éveiben járó gömbölyű asszony jelent meg, négy hatalmas szatyorral.

     – Szia, mami.

     – Szia, kisfiam. Fogd csak meg ezeket, már nem érzem az ujjaimat.

     – Anya, ő itt Anne, feljön velünk az oroszlánbarlangba.

     – De apád biztosan, tudod…

     – Tudja, elmondtam neki.

     – Vagy úgy…

     – Ne tessék aggódni, feltörhetetlen vagyok. – És a következő mozdulattal felhúztam a pólóm, így megmutatva a sebészeti beavatkozás után megmaradt, testemen átívelő jelét, mint ékes bizonyítékát egy korábbi kínzásnak, bár nem hiszem, hogy értette.

     Víz a negyedik emeleten lakott. Ahogy beléptünk a lakásba furcsa szorongás kerített hatalmába. Az egyik ajtó előtt pedig olyan érzés, mintha egy gyilkosság mellett haladnék el, aminek a hullája és a tettese is a helyszínen van még, s csupán ez az ajtó gátolja meg attól, hogy a világ megismerje bűnét.

     Víz és anyukája a konyhában elrendezték a táskából előkerülő cuccot, míg én az ajtónak támaszkodva vártam, hogy engem is elrendezzenek valahová, mert a hátam mögött strázsáló ajtó, mintha hideget fújt volna a hátamra.

     – Gyere, megmutatom a szobám.

     – Menjünk, menjünk! – kaptam azonnal a szón, mert a bizonyos ajtó mögül motozást hallottam.

     – Íme, a rezidenciám! Légy üdvözölve egy angyal birodalmában.

     – Azért, ennél többre számítottam. Már ne haragudjon, kedves angyal úr – a szobában csak egy ágy trónolt. A barackvirág színűre festett falakon egy kép sem lógott, csupasz meztelenségükkel bámulták az ágy árvaságát. – Ez kissé, lehangoló.

     – Ez kérlek, a minimál stílus. A bútorok levegős elrendezése, illetve a tágas tér.

     – Ez a minimál stílus minimálisa, egy bútorod van körülhatárolva négy fallal. Vagy a falakat is mozgathatónak minősíted? Ez esetben látom benne a fantáziát, csupán a térbeli helyzeten kell változtatni. El kell forgatni az egészet mindaddig, míg az ágy fel nem kerül a falra, és így máris egy háromdimenziós szürrealista képet bámulhatunk: Ágy a falon címmel.

     – Ejha, de nem is olyan rossz ötlet.

     Víz oldalára emelte az ágyat és betolta a falig.

     – Ágy a falon, tessék!

     Egymásra mosolyogtunk. Ez volt az első közös alkotásunk. Aztán leültünk egymás mellé, hogy szemmagasságból élvezzük ennek páratlanságát.

     – Egyébként, miért nevezed magad Víznek? – törtem meg a percnyi csöndet.

     – Mert olyan vagyok, mint a víz.

     – Ebből még nem értem.

     – Olyan vagyok, mint a víz. Ha a vízbe, a tiszta vízbe, kék festéket öntesz, akkor kék lesz, ha pirosat, akkor piros. Ha a jót látom, az emberi nemességet, akkor önmagam is ilyen értékek szerint élek, ha a megalkuvó becstelenséget, akkor önmagam is kárhozatra méltóvá válok.

     – Akkor már értem, miért nincs több bútorod. Így nem kell átrendezni az aktuális állapotodnak megfelelően.

     – Igen – mosolygott szelíden, ajkát kicsit félrehúzva. – És most már ágyam sincs, mert kép lett belőle.

     – A padlón is remekül lehet aludni, bár még nem volt rá alkalmam, de ha kipróbálnánk… – és lefeküdtem a lábai elé, a lábai elé! Jó, azért nem ennyire drasztikus, mert a célja nemes.

     – Igen, ha kipróbálnánk… – lefeküdt mellém és hosszú kezével szorosan magához kötött, mintha egy kispárnát ölelt volna át. Szívesen voltam kispárna, de tudtam, hogy valamivel meg fogja törni.

     – Levetkőzöl meztelenre? – súgta a fülembe.

     – Nem! – válaszoltam bosszúsan felé fordulva.

     – Akkor jó – megint az a bugyuta mosoly.

     – Ki vagy te? – kérdeztem.

     – Én, te vagyok. A legszebb és legtisztább pillanatod. 

     Természetesen nem történt semmi olyan továbbra sem. Nem volt tipi-tapi dínó, sem feszengés arról, hogy jó lenne, ha lenne. Csupán néztük egymás gyönyörű létezését. Aztán mellére tettem a fejem és összeszorítottam szemem, mintha ezzel meg tudnám állítani az időt, ami oly sokáig ért ide, de oly gyorsan repülni akart tovább. A szívverése pontos volt és nyugodt, de erős és morajló, mint a partot az emberi létezéstől újra és újra megtisztító hullám.

  

     Sajnos annyira alámerültem, nem tudom pontosan mennyi időre, de elaludtam. A szörnyű felismerést az tette elviselhetetlenné, hogy Víz már nem volt mellettem, és ami a legrosszabb, egy püffedt arcú ember bámult rám homályos tekintetével. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de higgadtan felálltam, odamentem az ajtóhoz és kitéptem a kezéből, mire az a valami elvágódott a földön. De én nem is törődtem vele, mit egy sértett díva folytattam az utat az ajtó felé. Miután kiértem, felmentem a tetőhöz vezető ajtóhoz, zárva volt, de tudtam és éreztem, hogy Víz mögötte van. Lelifteztem, kimentem a főbejáraton, olyan távolságba a háztól, hogy tisztán fellássak a tetőre. Víz ott ült a szélén.

     Amikor meglátott, ismét azt a féloldalas mosolyt láttam az arcán, és kezével, mintha mutatni akart volna valamit, mert előrenyújtotta mutatóujjával végződően. Szememmel a légen át követve az irányt, végül arra jutottam, hogy a cél nem lehet más, mint a platánfa. Mikor odaértem, kis piros szalaggal átkötve, az égnek rohanó két elágazás ágasában, megtaláltam a diktafonom. Leültem a fa tövébe, és felemelve tekintetem, tisztán láttam Víz alakját.

     Utolsó feljegyzés: Play.

     „Azt akarom, hogy mindenki lent legyen, és csak te légy velem fönt.  A te érintetlen tisztaságod, ami páratlanul gyönyörűvé tesz. A víz megtalálta azt a lelket, amitől nem válhat el soha többé, amit nem vihet az emberek elé, mert belenézve elhinnék magukról, hogy bármit is cselekszenek, el nem válhatnak az Ő kegyelmétől. Köszönöm az időt, a többé nem változó energiát, amit oly szelíden zártam magamba, mint hajnali pára a virágok illatát, amit oly erőteljesen bontok ki most a feszülő égre, mint megmaradt hazáját hirdető zászló a dicsőséget!”

     Hatásvadász… Elővettem a telefonomat, beraktam a fülesem, és elindítottam Leonard Cohen – Dance Me To The End Of Love című számát.

     Bárcsak mondhatnám, hogy zuhanás közben belekapott a szél, és lassan letette a földre. Bárcsak mondhatnám, hogy félúton kinyitotta szárnyait, és most a platánfa tetején várja, hogy mozdulatot tegyek felé. Bárcsak léteznének csodák, amikbe belekapaszkodhatnánk zuhanás közben, hogy visszavigyen bennünket a magasságba, amiből vétetett az élet és a halál pillanata. De nem volt más, csupán néhány másodperc és egy kis por a makacsul feltartó földről. Ő fent volt, és nem a mélybe zuhant, hanem lemérte a magasságot, ahová eljutott rövid élete során. Nem a fizikai magasságot, hanem lelkének metaforikus magasságát, ami általam lett teljes és visszavonhatatlan. Azt is mondhatnám: gyilkos vagyok, és ez volt a második közös alkotásunk.