- Ha az enyém lennél, Lucky lenne a neved. De nem lehetsz az enyém. Úgyhogy megsimogatlak és elbúcsúzom. Szia, Lucky.
- Várj egy kicsit, ha már idejöttél és megszólítottál! Lucky, mint „szerencsés”? És ha a tiéd lennék, ki lenne a szerencsésebb, te vagy én?
- Talán mindketten egyformán. De ne gondolkozzunk ezen, mert most nem adatik meg. Azt mondták, hogy nem lehet, legalábbis most még nem. Nincs itt az ideje. Később meg ki tudja, mi lesz? Mikor lesz az a „majd”? Holnap, egy hónap múlva, egy év múlva, soha?
- Nem tudom én sem. Lehet, hogy soha. De talán hamarabb, mint gondolnád. Vagy mint én gondolnám. Mondd csak, miért pont engem választottál? Mi tetszett meg rajtam?
- A szép hosszú, barna hajad, azt hiszem. Csodálatos.
- A tied sokkal szebb. Sosem láttam még ilyen selymes, gyönyörű szőke hajat. Tudod, milyen különleges a hajad?
- Nem tartom annak. A többiek csúfoltak is miatta.
- Csak azért, mert más, mint az övék. Ha a tiéd lennék, fésülgetnél?
- Aranyfésűvel. Minden nap. Van egy aranyfésűm, tudod? De lehet, hogy egyetlen ilyen nap sem fog eljönni. El kell, hogy engedjelek. Azt mondták. Azt mondta, túl drága vagy. Ez azt jelenti, elérhetetlen, ugye? Hogy ilyesmit csak a születésnapomra kaphatok. Születésnap… Mennyit kell még arra várni… És mi van, ha elfelejti?
- Mennyit kell még addig várni? Kevesebbet, mint hiszed. Bár igaz, neked soknak fog tűnni. Hogy elfelejtené? Ezt nem gondolhatod komolyan. Ezer ember elfelejtheti a születésnapodat, és el is fogják - ő akkor sem fogja soha. Soha, érted?
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy Ő nem a facebook-ról tudja. Neki a szívébe van írva.
- Most viszont most van. És indulnom kell. Nélküled, Lucky.
- Ne búcsúzz még. Örülök, hogy annyi csapadékos nap után ma épp nem esett az eső. Kisütött a nap. Ha esett volna, biztosan nem indulsz el ma, és akkor nem találkozunk.
- Pedig én most úgy érzem, hogy akár eshetne is. Jobban illene a hangulatomhoz. Minek a szép idő, ha nem szép az, ami történik? Ha itt kell hagynom téged?
- Jobb lett volna, ha soha nem látsz meg engem? Ha ezt a kis időt sem töltjük együtt?
- Én azt szerettem volna, ha rengeteg időt tölthetünk együtt. Örökre.
- Majd, holnap, egy hónap múlva, egy év múlva, soha, örökre… mit jelentenek ezek? Nem tudod felmérni. Amit érzékelsz, az nem a valóság. Aminek itt van az ideje, az megtörténik. Csak nem a te órád szerint. A rossz dolgokat és a kínzó várakozást végtelen hosszúságúnak érzed, a legszebb pillanatokat meg lepkeszárny csapásnyinak. Pedig nem biztos, hogy pillanatok azok.
- De tehetetlen vagyok. Úgy érzem, nem tehetek semmit azért, hogy az enyém legyél.
- Látod, ezt teljesen jól érzed.
- Nagyon szomorú vagyok. Mit csináljak?
- Például keresd meg a kacatjaid közt az aranyfésűt, amiről korábban beszéltél, és fésülj meg vele. Kicsit hosszú volt az út, összekócolódtam. Tetszik ez a szoba. Ez a te párnád?
- Hogyan értünk haza? Nem emlékszem az útra…
- Azért nem emlékszel az útra, mert csak a bánattal foglalkoztál, hogy nem lehetünk együtt. Nem vetted észre, hogy már a tied vagyok, és együtt haladunk afelé, ahol most vagyunk. Ahol lennünk kell.
- De mikor lettél az enyém?
- Abban a pillanatban, amikor megsimogattál és lemondtál rólam. Elengedtél. Mert nem volt hiszti, üvöltözés, visítás, bömbölés, sírás, nem csaptad magad a földhöz, nem rendeztél jelenetet, nem csináltál botrányt. Csak szomorú voltál, de békés és türelmes. És valóban nem tehettél semmit. De aki tehetett, akin az múlt, hogy a tied lehessek, látta, hogy elfogadod, hogy ő azt mondja: „majd”. Akkor pedig ő azt gondolta: „legyen most, itt az ideje”. Ha ellenkeztél volna, el kellett volna válnunk egymástól, míg megérted, hogy erőszakkal és zűrzavarral nem mész semmire. Azzal se, ha belerúgsz az ajtóba, hogy csak úgy csattan. Sem azzal, ha a falba vered a fejed.
- Tehát órák óta az enyém vagy, és nem is tudtam róla?
- Igen. Órák óta örülhettél volna annak, hogy veled beszélgetek, nem mással.
-És előfordulhatott volna, hogy soha nem leszel az enyém…?
Lucky némán, lassan bólintott.
- Mint ahogy az is, hogy ma nem süt ki a nap, hanem itthon maradsz a nemtudomhányadik esős napon is, és sosem találkozunk. Vagy hogy meglátsz, de Ő azt mondja, sokat kell még várnod, és te az idő alatt elfelejtesz.
- Nem! Biztos, hogy visszamentem volna hozzád, ha Ő megengedi!
- „Ha Ő megengedi…” Látod, milyen sokat tanultál ma?
- Csak annyit értettem meg, hogy órák óta vagy nekem, de csak pár perce tudom.
- Pár perce… inkább hozd most már azt az aranyfésűt, mert arra én meg száz éve várok!
- Egy pillanat...
