Egyre több felettem a város.
Elköltözöm éjszakának. Mintha
foszforos por lennék és
valakinek a gyutacs szíve. Aztán
egyszercsak fény lobban, mikor
mindenki kialszik. A füstöt
felemészti a bánat. Ott marad
kuporogva magának. Én, azt
hiszem, én leszek, vagy mi
ketten - az egésznek törhetetlen
része retten, s a magasban fent
és idebent összeköti ujjunk
hegyének megnyugvása a
legtöbb érzékkel, hogy most már
boldogan érjük el az élet végét.
