Valakit többször meg kell érteni.
Sokszor változik benne az
ugyanaz. A közömbösség iránya
rajta, lehet hogy rejtjel. Alatta
függnek oszlopokon az emberi
lelkek, kiket nézőként tapsol
csorba szíve.
Ideje, hogy találkozzunk és
elváljunk. A kettő között
leélünk egy életet. A gyors ütem
folyton kitekint majd az ablakon,
kintről szemébe néz egyetlen
pillanat, s közéjük szorítja
lehelletét az idő, amitől édes-
kedves-bús várakozás marad.
Aztán beszélni fogunk a
különösség nyelvén, ismeretlen
szavakat mormolunk, s a belső
monológ kiteljesedik. Érces
hangja szikrákat ad össze és
választ el, s végül minden
egyenlő lesz a lelkünkkel.
