Úgy ülök itt, mintha fájna valami.
És hagyom, hogy letépjen a versről,
amit később kell bevallani. Hagyom,
hogy öregen az ágyra dobjon,
mozdulatlan tettekre görccsel
kötözzön, s a belőlem kiharapott
lélekkel dadogva szembe köpjön.
Úgy fekszem ott, nyitott szemem
karcos zugát egy kép festi meg:
itt és most nem a halált látom,
hanem nincstelen szívemet.
Úgy dobod fölöttem, mintha vére
az árnyék lenne, és szorgos
ütközetben a fénnyel lassan a
csöndbe szeretne.
