A pattanó szöcskék lágy szeder
nyomát kivilágította az illat. A
lélek osont egyenest hajtani, de
beleszédült. Azóta ott fekszik az
évszakok hasán és nem érdekli
semmi más, csak az ezer szemű
és színű gondolat, hogy
szerelmet kapott. Gyűrögeti, s
hullámok zebra csíkja a lenti
tavak arcán, mint dombon az
ösvény, vezeti előre a napot.
Számolgatja, amiből
matematikát oktat az időnek, s
jó tanárként, megtanítja
önmagára. Levélbe írja és
feladja – a címzett ismeretlen,
a feladó helyére a világ forgását
bélyegzi. Így él a tériszonyat
mezőjében a végtelen és véges
között, mert a rádiócsöndben
folyton hallja a szerelmet.
