Szívemben most ül valaki és
halk imája árad. Mozdul a
vér, mint a fű, ha szél támad,
és újra fontossá lesz a hinni
még. Gondolok rád újra. Az
alázat lebeg és a függöny,
határ a messze ég – újra
üzenem: légy boldog, te
drága és kedves emlék.
Én már egyre csendesebb
vagyok, mint folyó, ha
vízeséstől rohan el, őt a
part szorítja, engem a lélek, de
tisztán tart bennünket a kő,
hogy létezel. Élj te mindig, s
ha újra látlak, fordulj el
megint. Nekem csak az fáj,
ami téged bánthat, szív és
lélek, szabály és törvény
szerint.
