A másnaposság undort keltő találmány. A tele ivott és szívott test megtörése görcs, emberi létezésünk előtt. Letérdel elé és semmire sem gondolva hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta, mint valami fertőzés lesújtja, gyöngévé teszi. Oly sokszor voltam már ebben az állapotban, oly sokszor tettem már elemzéseim tárgyává, hogy végtelenül meggyűlöltem. Igen, már régóta inkább érzéseket gyűlölök – az embereket hagyom. Persze vannak kivételek. Például Dany, aki hosszú, nyurga, de a feje kicsi és kerek, de nem ettől gyűlölöm, az ok inkább ahhoz köthető, hogy elvisel, hogy valamiféle barátnak tekint. Lucy és Carlos a másik kettő, kik osztoznak kegyes gyűlöletemen. Magasságuk és értelmi szintjük egyenlő, mindenért lelkesednek, hős faragnak egymásból, hogy lelkesedjenek, aztán vadul kielégítik egymást, s ez a körforgás tölti ki életüket. Szánalmas reciproka ez az emberi törődésnek. Őket azért méltóztatom Dany mellé emelni, mert kicsinyes viselkedésükkel arra kényszerítenek, hogy nemes tulajdonságokkal ruházzam fel egymás iránti szenvedélyüket. „Lám, mennyire tudnak szeretni, még abban a förtelemben is, amiben élünk. Nem akarják megváltani a világot, kicsi hősöket faragnak egymásból, csak éppen akkorát, ami elegendő az éhség megszüntetéséhez, és azzal kész.” De ők sem érdekelnek igazán, megszoktam már őket, ahogy a gazdatest megszokja az élősködőket, hisz a nyomorultnak is kell egy közeg, ahol kevésbé nyomorult.
A kis Jáspishölgy, aki velünk szemben éli mindennapjait, tegnap benézett hozzánk az ablakon keresztül. Én pont a klotyóról jöttem elő, harmadjára ordítottam ki a beleimet. A WC ajtaja olyan szöget zár be az ablakkal, hogy csak akkor láthatott volna meg, ha én akarom. De én vártam, vártam arcára nézve az ítéletet. Lucy és Carlos meztelenül falták egymást az ágyon, míg Dany a fotelban ülve a párnával utánozta őket, az ágyékához ütögette a párnát és közben ordítozott: „Csináld Lucy, készítsd ki!”. De a szemeiben nem az undort láttam, és nem is a megvetést, hanem egy fürkésző gondolatot, engem keresett. „Milyen lélek képes ennyire kitiltani, vagy elfogadni embertársainak prűd viselkedését, ami oly könnyen osztozik a bűnön?” Nem félt attól, hogy megfertőzzük. Tettem egy lépést előre, amit szeme sarkából észrevett. Arcába tódult a vér, aztán rohant… Biztos vagyok benne, hogy ma este visszajön. Ma egyedül maradok.
Este nyolckor nyitotta ki az ajtót. Egyrészes nyári ruhát viselt, könnyű, lehelet könnyű anyagból, ami szolidan a térdéig takart. Mezítláb, macska léptekkel osont át az úton, majd ugyanahhoz az ablakhoz ment. Én a ház oldalán futó elvadult, magas sövény mögött álltam kezemben megkezdett cigivel, amin hosszú hamuréteg nyújtózott. Öt perc telhetett el, azt hiszem ennyi idő kellett ahhoz, hogy megértse a helyzet másságát és bizonyosan kétségek gyötörték, mert a hangokból ítélve többször is vissza akart indulni, de minden alkalommal valami mégis visszarántotta az ablakhoz. Mozgolódása és feszült várakozása egyre nőt, feltüzelte testét, mert a magára locsolt parfüm illata egyre erősödött. Szám vékony mosolyra húzódott, érzékeim teljes tökéletességgel olvasták a felőle érkező jeleket, mintha szellemként ott álltam volna mögötte, mintha egy gép lettem volna, ami csak is arra szolgál, hogy felfogja, értelmezze és lejegyezze lényének kémiáját. Tökéletesen láttam magam előtt próbálkozásainak számát, amikkel újra és újra betekintett az ablakon, és a vele egyenes arányban növekvő, egymásra rakódó percek nyomasztó metafizikáját, amelyek hamarosan tetőznek. Vártam és vártam, mint a vadász, aki belefeledkezik áldozatának szépségébe, és ez idő alatt felveszi ritmusát, lélegzetének ütemét, teljesen azonosul vele, hogy a kellő pillanatban ne hibázzon. A megértés előtti másodpercre vártam, amikor megérzi és fejébe tódul, amikor elönti egész testét a bizonyosság. Igen, abban percben olyan nagy szüksége lenne az embernek az érzékeire, de épp azok hagyják cserben, mert elnyomja, eltompítja őket a félelem. S mire felébred, már késő.
– Nem félsz attól, hogy bűnös leszel? – kérdeztem, miközben merően bámultam az ablakban tükröződő arcát, ami halálosan sápadt lett. Olyan szorosan álltam mögötte, hogy csak akkor tudott volna elmenekülni, ha engem eltipor, mint egy megsebzett állat, és éreztem, hogy erre készül, csak még meg kell bocsátania magának azt a hibát, amitől az áldozat, áldozat lesz, de mindketten tudtuk, hogy kitörése semmire sem lesz elég. Így megspóroltam neki ezt az energiát, erősen megragadtam mindkét karját és betuszkoltam a házba.
– Ha már itt vagy, gyere be! Ne érd be kevesebbel.
Erőszakosan leültettem a fotelba, ahol tegnap Dany a párnával elégítette ki magát. Néhány pillanatig még éreztem rajta a menekülés kényszerét, vékony kezei erőkarként feszengtek a fotel karján. Szinte biztos, hogy egy ugrással el tudta volna érni az ajtót, de egy perc után, tüzes szeméből eltűnt ez a cél. Még mindig égett és vadul csillogott, de most olyan lövedékké vált, aminek én szabtam meg az irányát. Leültem vele szemben az ágyra, előre nyúltam és magam elé húztam. Kigombolt ruhája lazaságán láttam a szívverését. Ajkát kicsit szétnyitotta, mintha harapni akarna. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem meleg leheletét. Combjára tettem a kezem.
– Nem félsz attól, hogy bűnös leszel? – kérdeztem újra. – Néha elviselhetetlen a sötét. Máskor pedig a fény válik azzá, mint a kéz, aminek az érintését kívánjuk és elutasítjuk. De a kettő közt van egy átmenet, a sötét és a fény között a hajnal, az akarás és az elutasítás közt a cél – elindítottam kezemet a combján felfelé, s közben az járt a fejemben, hogy mennyire tisztán és pontosan beszéltem, a leghalványabb remegés nélkül. Elégedettséggel töltött el, hogy ebben a helyzetben nem hagytam magam cserben, és nem törtem meg a fejemben ezernyi szikraként táncoló és bizsergő érzést, amit a nagy hódítók is érezhettek a hullák tömege fölött.
– Hagyd abba! – utasított ajkát összeszorítva.
– Ha így mondod, akkor nem teszem meg – kicsit távolabb húzódtam arcától, mert éreztem, hogy egyre erősebben akarom, de a kezem haladt tovább.
– Akkor hogyan mondjam?! – kipirosodott arcával felém bökött, mint egy megsértett kisgyerek, majd mintha eszébe jutott volna valami, megriadt és „erősen” lehunyta szemét, fejét leengedte, de nem úgy, mint aki meg akarja adni magát, annál sokkal merészebben, mint a bika a végzetes csapás előtt. Megrészegültem a kegyetlenségemtől, a hatalmamtól felette, melyben olyan biztos voltam, mint ő maga abban, hogy nem fogja kitépni magát, hogy semmivel sem fogja útját állni az eljövendőnek, bármi is legyen az. A legtisztábban éreztem, hogy semmit sem tesz, ami ellenemre van, vagy ha mégis tenne valamit, akkor abban a pillanatban zokogva kérne tőlem bocsánatot, és azután velem maradna örökre, bármilyen bűnt is követnék el ellene. Talán ez jutott eszébe, s nem akarta nekem adni ezt az utat.
– Mintha te írnád a történetet: „Arra kértem… hogy hagyja abba.” – válaszomban szünetet hagytam, hogy a két rész között megsimogassam az arcát. Még esélyt adva, még egy kis éghető, rendkívül tűzveszélyes anyagot dobva a tűzre, de nem mozdult, pedig éreztem, hogy égeti a bőrét és a szívét keményen megszorítja. De úgy tűnt, hogy határait bármikor képes kiszélesíteni, még többet eltűrni, de mindig csak a legszükségesebbel, soha többel (pengeélen táncolni), csak is azért, hogy éreztesse: egyedül nem zuhanhat.
– Arra kértem, hogy hagyja abba – hadarta el a mondatot, aminek a végét nem is értettem volna, ha nem én adom a szájába.
– És lám, megteszem, de nehezemre esik, mert gyönyörű vagy. És szívesen látom, ahogy egyre hevesebben ver a szíved, miközben arra gondolok, hogy a következő pillanatban rám támadsz valamitől vezérelve. Nem akartál még eldönteni dolgokat? – szerettem volna újra látni a szemét. Azt hittem, nem fogja érteni a kérdést, hogy kizökkenti, és azért, hogy a helyzet megismeréséért információt gyűjtsön, majd rám emeli égő tekintetét, és én majd kaján vigyorral belemagyarázom a győzelmemet. Elképzeltem, ahogy dühtől remegő ajkára egy visszavonhatatlan, apró, de mégis sorsdöntő csókot adok, de nem tette. Abban a pillanatban nem.
– Csak néztem magam elé és nem értettem miről beszél. Talán igazam van és valóban örült. A szemembe szeretett volna nézni, de mi vár ott rá? – mondatát befejezve rám szegezte tekintetét. Mindent értett. Kezem egy mozdulatnyi távolságban pihent attól a ponttól… igen, attól ponttól! Hogy szerettem volna előre mozdítani két vagy három ujjam és… a másik kezemmel pedig keményen megragadni, szorosan magamhoz húzni, úgy hogy a hangjai a fülemben törjenek szét, de pengeélen akartam én is táncolni, akartam a játékát: „Tessék, itt vagyok! Az enyém vagy, ha akarlak, eltiporlak, de látod, önmagam taposom, de ez is élvezet, mert bármelyik pillanatban dönthetek másképp, csak tőlem függsz, minden az én akaratom szerint történik, te semmi vagy, csupán játék, de milyen játék… ” Teljesen elvette eszem ez a gondolat. Megrészegültem és a végletekig felajzott. Ha abban a pillanatban arra kér, hogy engedjem el, csupán azért, hogy önmagamnak ártsak, és neki jót tegyek – minden szó nélkül megteszem.
– A döntésed, amit oly régóta halogatsz – válaszoltam öntudatlanul, nem is értve a szavaimat. Abban a szívdobbanásnyi időben az életem az övé volt, de csak is a tudatos énem, aki azért a gyönyörért, a felsőbbrendűség gyönyöréért (amit máskor is éreztem már, de csak néhány szerencsétlen fölött, akik arra sem méltóak, hogy leköpjem őket); ezért az eksztatikus örömért, ami egy olyan lény fölött történt, aki maga a jóság és állhatatosság, akihez imádkozni lehetne, mert sugárzik belőle, hogy egész életében távol tartotta magát a bűntől, vagy pontosabban azt sem tudja mi az. (Találkozott már vele, de nem értette, nem tudta megfogalmazni mit lát. Belenyúlt a vérbe, de a vér virágos mezővé változott, megfogta a kés markolatát, de lobogó fáklya lett belőle, hogy a rettentő éjszakában fényt mutasson az őt követő ezreknek, és éppen ezért elzárkózott a világtól, mert nem tudta megérteni önnön létezésének titkát.) Ezért a hatalomért tudatos énem kész lett volna feláldozni önmagát, de a tudatalatti nem, az oda beégett mocsok túl akart élni.
– Ha megmondanám neki, hogy a döntésem hozott ide, és hogy a beszélgetés az ő döntéséért kiált, vajon mit mondana?
– Ugyan, miről kellene döntenem? Rossz történetet írsz! – ez a mondata ellökött valami felségestől és visszatérített, de mindez mindig tudat alatt történt, akkor „ébredtem” fel, mikor ajkát fájdalommal húzta össze, mert kezem, ami attól a ponttól nem messze pihent, görcsösen összehúzódott, miközben körmeimmel végigszántottam a bőrét. Csend következett.
– Nem mestere a kedvezőtlen fordulatoknak, ugyanaz a levegő kell a tagadáshoz, mint a megadáshoz az igazság előtt, az élet megadja mindkettőre a lehetőséget, a súly a szívünkben van – fújta ki egy lélegzettel szavait. Éreztem, hogy távolodok, a fejemben lévő endorfinmező apadni kezdett.
– Jóvá akarsz tenni engem? Ez lenne hát a döntés, kis Jáspishölgy. Legyek jó, és akkor ott leszek a szemedben. Miért tenném, ha így is megkaphatlak? – az ágyra löktem, győzött a mocsok. Megrészegültem a látványtól, most én voltam a bika, aki legyőzött áldozatát még száz életen keresztül akarja életben tartani, azért hogy újra és újra gyakorolja rajta isteni hatalmát. Széttéptem a ruháját, melle közé temettem az arcom, illatába a lélegzetem. Fehér melleit vadul téptem és csókoltam, mint aki évek óta nem evet már, és tudja, ha most jól lakik, akkor örökké fog élni. Megállíthatatlan voltam, fel akartam perzselni ezt az érzést, hogy végül, mintegy rongyot lelökjem az ágyról. Látni akartam megdermedt, megfagyott arcát, amiről sugárzik Isten vesztesége, de ő tovább szélesítette a határait. Előttem futott, és én nem értem utol. Nem adta meg magát. Kezeim egyre erősebben marcangolták, de nem, és nem…
– Jól tudta, hogy így is megkaphat, de azt nem, hogy azért, mert szeretem őt! Önmaga helyett is szeretem! – akárcsak ő, én is tudtam, hogy szeret, de így kellett kimondania. Olyan volt, mint a gyilkos története, aki huszonötször szúrt, és azután elment megebédelni a lehető legnagyobb nyugalomban. Kedélyesen és illedelmesen válaszolt mindenkinek, annyira, hogy valaki megjegyezte: „Micsoda úriember!”, s csak akkor döbben rá tettére, mikor az őt körülvevő rendőrök egyike rásütötte a gyilkos szót.
Egyszerre eszembe jutott az első alkalom, amikor megláttam. Egy bőrönddel érkezett, karján selyemsál pihent, cipőjét a kezében tartotta. Kibontott haja könnyedén repült öröme után, amit akkor az új otthon, az új élet, az új kezdet tiszta örömének hittem, de később úgy éreztem, ha egy madárfészekbe költözött volna be, akkor sem lelkesedett volna másképp. Egész lénye sugárzott, ami félelmet keltett zsigereimben, a bennem élő szörnyeteg felismerte a veszélyt, érezte haláltusájának kezdetét, a gyilkos vonzalmat a küzdelemre, amit szelíd mosolyával hozott ide ez a madárka.
Még a szobája is különleges illatot árasztott. Részegen, néhány alkalommal elkúsztam az ablaka alá, ha már nem bírtam elviselni a három piócát sem, s azt hiszem, talán egy éjszakát is töltöttem nála, bár ebben korán sem voltam biztos. Akkor még sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy az egyik mámoros estém lázálma volt, ami azután még sokáig foglalkoztatott, mert nem tudtam eldönteni, hogy valóság volt-e. Még a tekintetéből sem, amit akkoriban minél többször látni akartam; ki akartam olvasni belőle az igazságot, hogy valóban gondomat viselte-e azon az éjszakán, sőt úgy rémlett, hogy egész éjjel imádkozott értem. Szánalmat kutattam a szemében, megvetést, mert ez kellett volna nekem, ahhoz hogy elhiggyem, de helyette boldog, reménnyel teli pillantást kaptam, ami jobban lesújtott és sértett. Más, egészségesebb lelkű ember talán ennyivel be is fejezi, elégségesnek ítéli (ha igaz, ha nem, mindenféleképpen rendkívüli, talán isteni jel), és szégyenkezve bebújik odújába, hogy a lelkiismeret-furdalás gőzgépe méltóvá tegye e gyönyörű lélek figyelmére, és hálásan gondolatokat küld felé: „Rossz voltam, de te megtisztítottál. S most rosszabb vagyok, mert méltó akarok lenni hozzád.” S talán én is ezt tettem volna, ha a későbbiek folyamán nem tér vissza néhány emlékem arról az éjszakáról, ha nem bizonyosodik be, hogy csakugyan imádkozott értem, miközben a forróláztól égő testemet próbálta lehűteni. Ölébe hajtottam a fejem, és szavai hallatára megeredtek a könnyeim, ott akartam maradni nála, mert megérintett… rég elfeledett helyen. Akkor iszonyatosan dühített ez a visszaemlékezés, s a legvégső lépésre szántam el magam: „Meg kell halnia!”. Mindegy mi vár rám utána, de ő ne legyen többé. Ezzel az elhatározással rohantam a házához, de mire odaértem, már bedörömbölni sem volt erőm, összezuhanva ismét zokogni kezdtem, teljesen megértettem, hogy egy virágát sem lennék képes letörni, mert szeretem, mert megszerettem őt. Ezek után minden napot temetésnek hívtam, s még erősebben belemerültem az önpusztításba: „Réteget a rétegre, elfedni és megerősödni, visszanyerni szabadságomat, minél előbb.” Soha többé nem mentem a közelébe, még részegen sem, ezért kezdett el ő átjárni, meglesni bennünket, engem, de nem törődtem vele, mert hittem a győzelmemben, hogy sikerült elpusztítanom a bennem életre keltett „teremtményét”.
De tévedtem. Testem elernyedt és kőként zuhant mozdulatlanságára. Csak a szívének dobogása árulta el, hogy van itt egy élő, aki ki tudja mit látott, de maradni akar ott, ahol talán csak ő létezik. Szédültem és összemosódott minden. Kétszer vagy háromszor is felemeltem fejem, hogy megnézzem tényleg itt van-e. Aztán minden érzékszervem elutasított, végül a fejem sem tudtam felemelni, lebegtem a semmiben. Emlékeztem, hogy ott volt, de nem tudtam, hogy ott van-e még: „Istenem! – rémlett fel előttem ez a szó. – Lehet, hogy valóban Isten ajándéka. Igen, csak egyszer, most az egyszer.” És abban a pillanatban akartam valami jót is, bízni akartam benne, és nem csak akartam, hanem tettem is. Egy régi csalódás vált kővé bennem és zuhant tovább, míg én a ballaszt elkezdtem felemelkedni, míg végül megérkeztem az ő félmeztelen testére. A világ kiélesedett és furcsa idegen zajokkal telt meg, de hidegen és bántóan. Azt hiszem megérezte, hogy oly hosszú idő után, megint félek. Átölelt, hajamat cirógatta, talán sírt is. Hirtelen fontos lett számomra, meg akartam tudni, hogyha sír, akkor miért teszi. Semmi más nem számított, a világot oda érte, csak ezt tudjam meg. Ki akartam magam szabadítani, de nem engedte, mert olyan erős volt, én pedig olyan gyenge. Két erőtlen próbálkozás után megértettem, vagy sír, vagy nem, de minden értem van, az ő akarata szerint, áldozat nélkül, mert ő tiszta és jó. „Ez nem önfeláldozás, a legcsekélyebb mértékben sem. Nem, ebben nincs semmi számítás, ez ő! Erre született, hogy valaki majd megértse:» Látod ezeket az embereket, köpök rájuk, de valakit felemelek magamhoz.«Nem, ő nem köp senkire, de engem felemel magához, magasra visz, semmi nem bánthat, mert létének egyetlen pillanata többet ér, mint ezer meg ezer emberi élet.” De aztán szomorúság fogott el.
– A jövőt, ahol döbbenten állok önmagam mocskában a tudattal, hogy örökre az enyém vagy, de én nem akarom, hogy így legyen, mert nem akarom, hogy bűnös légy, hogy osztozz a bűnömön. Nem mocskolhatlak be, nem tehetem! Hogyan érhetnék fel hozzád?! Ne szeress! – ó, ez merész kötözködés volt, régi énem pimaszkodása, visszakapaszkodása, ami újra feltöltött energiával és egy mozdulattal az ablakhoz lökött. Féltem visszanézni, de mégis megtettem. Az utcai lámpa fénye elnyújtózott a szobában a négy részre osztott ablakon keresztül, aminek árnyéka keresztformát öltött testén: „halvány, szelíd ragyogás” – jutott eszembe nem tudom honnan, nem tudom milyen versnek a sora. – Adj szabadságot, ne szeress! – üvöltöttem felé önkívületi állapotban. Az a néhány szó: „halvány, szelíd ragyogás”, ugyan nem tárta fel előttem az egész verset, ha ott agyonvernek, akkor sem jut több szó az eszembe, de ha adtak volna egy zongorát, amin érzéseket lehet lejátszani (de hisz azt lehet), akkor elejétől a végéig, teljes pontossággal visszaadom a versbe oltott áramlatokat, amik bizonyosan egy gyönyörű kiteljesedésben érnek véget. Ez a kiteljesedés ott volt bennem, nyakán egy fekete kéz szorításával.
– Arra kért, hogy ne szeressem. Arra kért, hogy ne vegyek levegőt! – szavai nagyon közelről jöttek, és valóban, csupán egy lépésre volt tőlem, és biztos vagyok benne, hogy legszívesebben pofon ütött volna. „Mikor tette meg ezt az utat? Miért nem láttam? Oly sok mindent nem láttam. Talán, most látok elsőnek. ” Szemében kegyes düh ragyogott, melle zihált, combjára rászáradt a vér: „Íme, az én mocskom.”
– Hmm… esik. Tudtad, hogy az élet próbája a vihar? Ki a viharban meg nem hal, az a békében kivirágzik. Gyere! – nem tudtam mi tévő legyek, így az első gondolatnak átadtam magam. Most már dönteni kellett.
– Hová? – ez kizökkentette.
– Írd a történetet! – harsogtam boldogan.
– Kirángatott, kivonszolt az esőre és magas kar és láblendítésekkel, mint a katonák körbejárt. Talán tényleg örült! – igen, csak menni minden másodperccel előre, az kellett nekem!
– Örült volnék, akkor egy örültet szeretsz!
– Nem, ő nem örült, csak várja, hogy véget érjen a vihar! – bőre a hideg esőtől sápadt és titokzatos lett, mint a hajnal, ami lehet, hogy elhozza a fényt, a valódi vakító fényt, de lehet, hogy visszafordul a sötét felé. És azok a szemek, szinte bódult illata volt mindennek, de csak is tőle, semmi másképp! Lelkem és szívem a végsőkig felhevült és rádöbbentem, hogy nincs tovább, elértem a határai szélét, elsőnek láttam félelmet a szemében. Játékos mozdulatok - minden mozdulatra megremegett: „Ha elértem a határaidat, akkor nincs tovább!”
– Várom? Lehet, hogy én magam vagyok a vihar. Tudod, hol ér véget a vihar?
– Rám adta a felsőjét, miközben feltett egy olyan kérdést, amire nem tudtam a választ.
– Két tenyerembe tartottam gyönyörű arcát és azt válaszoltam neki: a fényben. Találkozunk a fényben.
Hosszú percekig rohantam. Persze nem tudott lépést tartani velem, ha ugyan ő is futásnak eredt, nem láthattam, mert sűrűn esett az eső. A víz csobbanása úgy tűnt, mintha visszhangozna az esőcseppeken, így olyan volt, mintha egy zárt folyosón rohannék: „Ez az én utam.” Úgy éreztem, most már mindig futnom kell, nincs más dolgom ezen a világon, csak zárt pályán rohanni. Ahová nem mennek az emberek, és én sem törhetek ki. De kis idő után a testem nem akart tovább menni, mondhatni teljesen kimerült, és a térdemre támaszkodva próbáltam erőt gyűjteni. Aztán az esőcseppek hangja fölé emelkedett egy másik hang, egy erőteljes, egyre erősödő hang, a vonat hangja. Ekkor ismertem fel, hogy egészen az állomásig futottam, ami nem kis távolság, két kilométer. „Ha utánam is jött – gondoltam – ekkora távolságot nem bír ki. Valahol biztosan elvesztett, akárcsak én.” Már a vonat fényei is látszódtak mire felegyenesedtem, de nem azért, hogy elmeneküljek. De az utolsó pillanatban megint erősebbek lettek az esőcseppek hangjai, aztán egy kimerült és erőtlen tömeg végső akarása jó két métert repített rajtam. Ő volt.
Nem veszített el, csak időben akart érkezni.
