Van a befejezésben egy tökéletesség:
az örök emlékkép. Ami bennünk, a
kábelek sűrűségén át, összefut a
felfedezésre tanított szívben.
Légüres térben mozog. Pontosabban
elhiteti, hogy nem körülötte forog, s
nem a lélegzete az, ami egyre táguló
lendületbe hozza az emlék
univerzumát. Milyen az a messzeség?
Mennyire tökéletes? Mintha most
szeretné meg magát a pontokból álló
egyenes.
