Hallod magad. Hallani kell. Megtörtént
újra a szomjúság. Az ivóvíz énekel és
a pohár csordulna, de kevés a dagály,
remeg a kéz, nem önti el erővel
önmagát. De mégis elég ez a valami
szép, az ablakon túli világ. Egyedül
vagyok mögötte, próbálom tisztán
venni, hogy te is egyedül vagy, hogy
így közösen tartozunk a világnak. Nem
tudom, mivel. Talán egy erősebb
fűszállal, ami nem hajlik a szélnek.
Talán egy olyan gyümölccsel, amihez
nem kell, hogy érjek. Letépi önmagát,
és édesen gurul, míg meg nem találja
a szál: egészen, közösen, amire vár.
