Átfordulva önmagamra találok.
Nézd, néhány én vagyok.
Szemeimről a lehunyt
szemöldök szőrszálat hasogat,
időt. Karcokat visz a reggeli
lépésbe, elhasznált hótakaró
finom rezgéseit, amiben az
álom átadja melegét. A
művészi lélek magányát, ahol
a föld az ember, és a kitágult
mérföldek, atmoszférák
egyenesen zuhannak össze a
szívemmel.
