Olvasom reggeli szemed. A szendergő
álom kilép belőle és szétterül az úton.
Halkan kopog, kocog melleden az
ébredés, fiatal széllel egyre erősebben
színezi ki illatod a szobát.
Rágyújtanék és kávéval engedném ki
magamból az első szavakat, de
maradok inkább, és szavak nélkül
hagyom, hogy mennyire szeretlek. Te
visszanézel rám e semmivel és
megérik az egyszerűség vállainkon,
és kintről betőrve az éjjeli parazsak
utolsó útja rajtunk felejti szemét.
