Nagy, halomra rakott tengerektől
elúszik a sötétség. Felgyújtottad
bennük a villanyokat, s az egész,
mint a tér fényes belseje,
kiáltásommal teli csönd lett. Itt
utazom, azt hiszem, lebegve.
Úszom a mozgás paralízisében,
gondos ütközőkkel tapogatva az
áramlatok lelkét. Érzem, ahogy
aggódva figyelsz, s kiengeded a
halszárnyú nyújtózkodás vonásait,
magad felé terelve az egyetlen
élőt. Testem pontosan hozzád tart,
viszi az elsüllyedt városok
veszteségét, az utolsó pillanatoktól
elindult időt. Mennyi mindennel
tartasz engem észrevétlenül
áttetsző homlokkal, kiviharzott
szívvel, hogy könnyű legyek,
hogy ezzel a világgal, ami én
vagyok: szeresselek.
