Így sírsz majd akkor is, gyöngén,
mint egy őszre hulló falevél,
mikor szívem forgó tengelyén
megáll a hozzám hozott őszi szél.
De sírj csak, szíved legyen rá.
Minden könny, legyen az én vétkem.
Te maradj mindig hű hozzá,
hisz nem vétek, ha szívből szerettem.
Minden időben csak téged.
Hogy mi vár odaát, mi az mit itt hagyok?
Az nem érdekel, ez éltet,
még szeretni téged legalább egy napot.
Ha semmi sem lesz, hát abból kérek,
ha mennyország, ha pokol, úgy legyen.
Valahonnan majd visszaüzenek,
hogy nincs más szó az én szívemen.
Ami már csont, mint tél hidege a fákon,
s nincs dobbanása, csak csillogása, vakít.
S behunyt szemed mögé áld az álom,
a lélek tudja: mindenen túl szeretni valakit.
