Zója egy belső premissza oldalán ült. Fekete szemében elhalványult a fény. Akár a sivatagban a víz, lassan visszahúzódott benne, két részre osztva a távolságot.
Körülötte néhány ember lézengett, bár ezt nem érzékelte pontosan. Lehet, hogy inkább többen voltak, mert a levegő telített volt mindenféle illattal és szaggal, amelyek semmiféleképpen nem egy emberről lemarcangolt tétel térbeli illúziója. És valóban, a helység, ahol ült zsúfolásig telt, mintha szarkofágja lett volna az emberiség rétegeinek, ami igazából később tudatosult benne, mintegy visszhangként tört föl gondolataiban pontosítva a pillanatot.
Kávét rendelt, de nem tudta mikor hozták ki, annyi bizonyos, hogy régen, mert a tejszínhab már elalélt rajta, elveszítette tartását, csupán egy vékony töredezett arcvonal maradt a felszínén, amit fintorogva kavart össze a feketével.
Szeretett volna felállni, de teste fontosabb dolgokra hivatkozva nem engedelmeskedett. Kíváncsi lett. Szavakat suttogott, miközben az idő másodpercmutatóját nézte. Néhány szónál megállt, néhány szónál pedig visszaugrott. Ez arról tanúskodott számára, hogy valami fontos dolgot élt át.
- De akkor, miért nem emlékszem? – kérdezte magában.
A bárpultnál egy férfi arcon ütött egy másikat. Két pohár zuhant a csempére.
- Szellemes dolog a hang, megfigyelhető, de eredet nélkül is párosítható. Az idő és a hang összege.
Az ember találmányait kezdte sorolni magában, a teljesség igénye nélkül, csupán a sarkalatos pontokat, a hegycsúcsokat. Nem a lábat, nem a lépést, hanem az egy-egy ember halálához visszavezethető pontot, amin túl nem alkotott tovább. De nem állt meg a saját évében, az utópia jegyében tovább indult, és mértani pontosságokat szerkesztett, és szegmenseket osztott, minden egyes üvegdarabra újabb üvegdarabot rakott. Ezeken keresztül szerette volna látni az ő fontos, átélt pillanatát. A visszahatás képességét határozta meg. És lebontotta az elképzelt jövőt, vissza egészen a söröző bejáratáig, amikor is ő bejött és rendelt egy feketét.
Az ajtó előtt állt. A korán érkezett metsző hideg rövid őszről tanúskodott. Bár ez nem volt fontos érték a szempontjából, mégis megállapította és fogához verte, mert úgy döntött, hogy nem engedhet semmit el, az építkezés célja nem a tűnődés, hanem a kitűnés, minden egyes darab létezése alkotja az összeget.
Kezére nézett. Egy illatot fedezett fel az ingujján. Már igazán halvány volt, de női, ezt végzetesen eldöntötte. A keze, tehát egy női test vonalán járt, ahol olyan tapasztalatot szerzett, amik a tudatalatti írástudományát elengedhetetlen fogalommá tette a tudatos én számára.
- Hmm… mi más lehetne. A kívánságok érme és kút nélkül is teljesülnek.
Biztos pontot fogott, mint a kavicsokkal dobáló, aki mintha megtalálta volna a kő dinamikai aranyszabályát a lehető legpontosabb találathoz. Visszaindult az időben. A talpa az utca leheletéből elvonta súlyát és lendületébe olvasztotta. Vissza, vissza egészen a nőig.
A nap fodros aranya, köd és korlát. Ebben a helyzetben látta meg a megállni kész időt, a perc és óra mutatóját az egységes valóságban.
A nő sziluettje a korlátra dőlve állt, míg gazdája egy határozott lépésben, zsebre dugott kézzel a távozás kimerevített képzetében stagnált. Csak az arca változott. Zójának úgy tűnt, hogy a nő arcának izmai a mai nap összes mozdulatát, s annak eredményét, mimikai leképezését ismétli újra és újra. Gödrök a mosoly vonalában, ráncok a szem záródásának íve alatt, a pillák sűrű összetartozásának szétválása a pillantás után. Aztán egy hosszú ideig tartó csönd, mozdulatlanság, ami mély áhítatával zárja és indítja el ismét a képsort.
Zója keresett egy hihetetlen utalást és feldobta a levegőbe. Úgy időzítette, hogy egyidőben létezzen a hosszú csönd mozdulatával. Mintegy vékony maszk feszült a nő arcára, ami elé lassú és aprólékos leválás után, egy férfi arcot formált a már teljesen meghatározott konklúzió. Az arckifejezések újbóli elindulását a férfi arc némi fáziskéséssel követte.
- Az egyik arról beszél, amiről hallgat a másik.
Zója gondolatait éles kanálcsörrenés zavarta meg. A hang előbb ketté, majd apró darabokra törte fölöttük az eget, végül az egész körülöttük lévő világot.
Zója a két pohár szilánkjait bámulta, ahogy szép sorban lapátra kerülnek a pultos kérges keze által. A kávéjára nézett, aminek felszínén körkörös hullámok próbáltak egyre magasabbra jutni a csésze falán. Belekortyolt, már teljesen kihűlt. Egyszerre sajnálni kezdte, hogy már kifizette. Ez az egyszerű állítás felbosszantotta, az ajtó felé indult, aminek üvegében látta, hogy az előbb elhagyott helyén ott ül a nő kávéja fölött. Vele szembe még egy kávéscsésze, azon túl pedig sötétség.
