Négy féle hajnal

 

 

 

 

 

Amikor felébredtem egyszerű tél
volt. Éreztem valaki hangosan
utál. Az út repedéseiben a jégfolt
kövéren kitartotta arcát, de nem
néztem bele. Közönyösen
megszelídült bennem, és szívem
olvasztó tengelye átszűrte a tartás
kioldott vízét. Kavicsok karcát
engedte falának, rajzot készített
a fájdalom egy emberből nekem,
és a sziluett különös mozgásában
rám ismert az életem. El akartam
futni, de minden más már
otthagyta sötét tónusát, a fekete
űr szövetét, és én döbbenten
megharaptam ajkam kék ízű
színét. Fagyott, hideg testem
ösztönöket írt a nem létező
mozgás falára, és belülről
kifelé valaki más gondolt a
halálra. Elbújtam és néztem a
fekete tükör mágneses pólusát,
ahogy minden irányban keres és
engem enged át.