„Nem vagy egyedül.
Tudom. És ne haragudj, ha te így érzed.”
Az utcán egy karnyújtásnyira tűnik el,
és lépésről lépésre felel. A kar, a láb
leng, katonásan a csend, feszes
zubbonyában. Nincs szem, ami átlát,
bátor az emlékezet, végtagok nélkül
megy előre, mert lehet. Szóra érdemes.
Visszatűnik innen a lét, a cél. A forduló
után seprű kaparja a vézna udvart, és
hiszem, hogy a kígyók közül nem az a
halálos, amelyik megmart. A belső
méreg, mit kinevel a szív, mint híd
után a nem létező part, az átkelés
csonkja, amin egyszercsak megakad
a lélek és abbahagyja…
