Elindultunk és végtelen szakadás
lett az ég. Hármat ütött, kopogott
a falakra mutató csönd –
szerkesztett színek leheletét
magyarázta. Kezünk szorosabb és
sebesebb volt, mint a mai nap. A
jó iszonyat tengelyén, hogy
összebújtak, vidám, foltos, jó ízű
érintések dagasztották egyre
szebbé a holdat. A lélegzet is
könnyebb lett, és észre sem
vettük, hogy leitta magát az út, s
hogy égő, kicsi fároszok tartották,
ami belőle úgy a semmibe lazult.
Magunk voltunk, s már nem
tudom miért, de esőt ígértem
neked. Esőt, szalagot, a Föld
tehetetlen súlyát. És kértem,
hogyha reggel lesz, a kirakott kék
ég felhőibe rajzold át.
*
Eljöttél hozzám, és láttam,
hogyan kapkod tíz körömmel
utánad a világ. Estére járt, az
ég épp falni készült. Véres,
bíbor alkonyattal rejtette
magába a napot. Kint ültünk,
mert volt valami rajtad, ami
még elérte a fényt. Nyugodt
mosollyal kezembe
szorítottad szívembe zajló
arcod keresztmetszetét.
Mintha évek óta kérdezted
volna, nevemmel ébresztettél.
– Fiatal-öreg koldusbotra
batyut kötöttem. Ott jár –
mutattam.
Élesek voltak a fák, és az
árnyékok szétszelt
ütközetében, lélegzetről
lélegzetre, melletted
maradtam.
