Odakint nyár van, ahogy a kora esti napsugár átdereng az öreg diófa levelein, és a zöld ezer árnyalatában áramlik-hömpölyög az óriási lombkorona. Meleg van, minden percben lélegzik a lét.
Fekszem az ágyon, ezt látom bentről.
Amit pedig közben hallok, az az, hogy a gyönyörű, barna lány, akinek a szemében a görög tenger minden színe ott ragyog, hajában minden hulláma táncol, a konyhában hangosan énekel.
Ahogy a dallamok elérnek a fülemhez, a szívembe lassan, alattomosan bekúszik a jeges rémület, a mellkasomat mintha vaspánt szorítaná.
A meleg könny folyik le az arcomon, odakint dübörög az élet, idebent meg a gondolat: nem, az nem lehet, hogy ennyi volt. Hogy többé ne halljam, ahogy énekel.
Nem akarom, hogy sírjon.
Félek.
Lennem kell. Istenem, kérlek. Miatta. Miattuk.
Édia
