Kedvesem, az idők teraszán
ülök. A Tejút és minden, ami
örök, előttem vonul el nagy
lebbenéssel, sürögve, apró
forgácsolt csillagpor
hullámait keltve a
súlytalanságban. Bátortalan
vagyok, nem létező vonalakra
támaszkodom és szíved
árnyékát segítem, a szerelmet.
Lennék csak bátrabb, úgy
pirulna el bennem minden
mosolyod, mint tulipán után a
hangaszálak. De leszek, és
esővel fogok kopogtatni
szíveden. Mire a felhőket
észreveszed, s a zápor ingét,
ami a tájban szürkén pereg,
már tudni fogod, hogy
mennyire szeretlek, mert
szíven üt valami boldogság,
egy hajnali vágy, hogy
csönddel és szerelemmel
teljes a világ.
