Szép festmény az utcán átkelni.
Zöldülni, kékülni – az ég előterében
levelek. Azt hiszem, megállok és rőt
ecsettel összemosom a színeket.
Mintha két szempár zúgna egymáson
át. Aztán két arc egyre halványabb
vonalakkal, végül semmivel,
önmagába zárt foggal és körömmel –
semmivel!
A színben színtelen színnel
vakon hisznek. Kitapintották már
lelkükből ezt az éjszakát. Úgy kaptak
ezen az alkalmon, most, amikor
minden összeállt, mint utolsót, aki
lélegzik: a legtöbbet mindenből, míg
e perc létezik.
Magamban álltam, magam vagyok.
Szörny lesz, ki engem szeret. És
általa én is szörny leszek.
