Aki hozzád ért, nem tudta kihez ér.
Aki látott, az nem láthatott.
A nyugvó köd alján szép az idő.
Mint színezüst az út és fut szél.
Nyomában őz lelke, mint az eső,
a földre hulló csönddel beszél.
Két végzet esküje szól, párbaj.
Dúlt szívek ostroma, szűzi kéz.
Vér keveredik a hűs, sűrű sárral,
színük zászlaja: feledni nehéz.
És összeérnek, mert sorsuk ez:
két szív eggyé és külön esik szét.
Hol születtek? Közel a semmihez,
de most határtalan ez a semmiség.
Mert szeretnek, és mert szeretlek,
mint álmomat az egyetlen Isten,
ki hagyta, hogy szólj a sötét égnek,
s egy csillaggal hozzád vezessen.
Szeretlek, mert szavam nincs több,
ki többet mond, elmerül a vízben.
Én hallgatok, mint a nyugvó köd,
s én is titokká rejtelek a szívben.
