Felhőporos virágmező

 

 

 

 

Ameddig elláttam, addig voltam
figyelmes az égre. Átszaladt a
vállam fölött és kioldódott a
szélbe valamilyen hamis ragyogás.
Szétterült, hintett tükörképe, mint
egy fáradt arcvonás a szemnek
árnyékában. A kék derült ki belőle,
s az egész minden: most is
hiábavaló volt hinnem.
Aztán még néhány változás,
elszökött a föld. Felsétáltam, mert
engedett, tartott a lélek, és hosszan
becsuktam szemem a Nap első
lélegzetének.

Az akaratot, amiben nem te
akarsz, hanem én. Szeretném
összehasonlítani az ég peremén.
Küldeni belőle egy csillagot,
amiben nem én, hanem te
vagyok.