Méreggel teli kávét főztem
neked. És te kinyitottad a
szemed, a szád, és
kiöntötted a feketét. Én
ültem a legkényelmesebb
helyen, ahonnan a
levegővétel nem tűnik föl.
Az, hogy nem veszek, és
visszatartva várom, mit
csinál bennem a szerkezet.
Végül az árnyékokat néztem
a falon, és nem hallottam
mit ejtesz, törsz
önmagadban össze. Aztán
nem érdekelt már az sem,
amit a falakra takart
körülöttünk az élet.
Megértettem: mert nem
szeretsz, nem szeretlek
téged. Azon gondolkodtam,
hogyan mondjam el, hogy
megértsd, de már nem volt
semmi, sehol. Csak az
egyedül. Ott, valahol.
