Édesapám arca
Édesapámmal ketten járunk ezen a világon. Ő szép egyenesen, mint a legderekasabb nyárfa, minek törzsét úgy növesztette ki a föld, mintha az ég egyik tartóoszlopa volna. Én botladozva, kicsiként, néha rálépve egy-egy bogár lábára és sajnálkozva azon, hogy oly rég láttam édesapám arcát, mert az eget kell tartania, hogy ránk ne hulljon, s ezért nem hajolhat le hozzám. Nézek én föl rá, ha tehetem, de ez a fránya nap olyan erősen szórja áldását, hogy át nem láthatok rajta. Az éjszakai csillagfény pedig annyira kicsi, mint én az apám oldalán. Így a kezét szorongatom, ha nagy ritkán letéved hozzám megpihenni. Ilyenkor a fejével tartja tovább az eget, ami nem lehet valami puha dolog, mert tenyerén a bőr oly keménnyé érett, mint az elfelejtett mákos bejgli hangja a szépre mázolt tányéron. De mindezek ellenére szívesen simogatom a tenyerét, aminek bejárásához mindkét kezemre szükség van, mert vagy tízszer is elférne benne az enyém, s ezért egyszer meg is kérdeztem édesapámat nem költözhetnék-e a tenyerére két játékommal.
– Két játékoddal? – kérdezett vissza.
– Kettővel. Nekem annyi is elég, nem vagyok én telhetetlen, mint a százlábú, ki azt sem tudja, merre szaladjon, ha esni kezd az eső.
– Fiam, a kéznek dolga van – felelte. Édesapám kezének mindig dolga van.
Így volt ez akkor is, mikor elvitt a vásárba, hogy különböző ízeket szedjen össze vele az esti vacsorához. A vásáron annyi ég felé törekvő ember volt, hogy kénytelen voltam egy kicsit megijedni és közelebb húzódni édesapám nadrágjához. Míg nem egyszer, olyan finom illatot éreztem, hogy rögtön nevetni támadt kedvem és hozzá szaladni, mint kölyökkutya az anyjához alvás idején. Oroszlán bátorság kelt bennem, amitől úgy éreztem én is növök az ég felé, így elengedtem apám nadrágját és elindultam az illat irányába. De kis idő múlva rá kellett jönnöm, hogy a felnőttek még mindig nagyobbak, mint én, s ezért futásnak eredtem, mint a nyúl. Ahogy futottam egyre erősebbnek éreztem az illatot, és egyre távolibbnak az oroszlánt és a nyulat. Végül nem bírtam tovább, s megbotolva az egyik bogár lábában a földre huppantam elvetni könnyeimet a két tenyerembe. De nem sokat sírtam én, mert egy ilyen legénynek, mint nekem, nem sok könnye van, csak annyi, ami szemem mosolya mellé befér, az pedig igen kevés! De nem is volt rá időm, mert két gyöngéd kéz, ami még biztosan nem tartott eget, felsegített a földről és a gyönyörű illat elé állított.
– Hová szaladsz? – kérdezte az illat finom női hangon.
Az illat annyira megszelídített, hogy nem tudtam én semmit sem szólni, s mire akartam volna, mert mégiscsak illedelmes volnék, már hallottam apám hangját és éreztem kezében a kezem. Felnéztem rá, de a nap miatt most sem láttam az arcát, de amikor a hölgy odahajolt hozzá, szépsége elvakította a napot és beragyogta apám arcát.
– Édesapám! – kiáltottam felé olyan örömmel, hogy hét határon túl is összeölelkeztek az emberek.
Aztán, én nem tudom, hogy mit beszélgettek még odafönt olyan sokáig, de abban bizonyos vagyok, hogy azóta hárman járunk ezen a világon.