„Hová mész?
Nem látod?!
Nem mész sehová,
velem maradsz a viharban.”
Komor felhők gyűltek az égen,
szinte megvénültek az álmok.
A fák lebegtek a szélben, a fákban
a szél. A madarak lebegése sem
ért véget, kitárt szárnyuk egyhelyben
mozgásba hozta a mindenséget.
A felhők makacssága: a szürkeség,
rajtuk a fehér foltok, s az átszakadt
ég. Te is, most darabokra bontod a
szív ütemét. Félsz, bőröd remeg, s
alatta az izmok, s még lentebb a
csont erősen tart engem. Összenőt
art-ériánk vértől elapadt sorok a
felszabaduló lélekben. Átesem
magamon, s te rajtam keresztül,
ami most született, egymáshoz még
közelebb kerül. Az arc vonalai, az
ívek, a hallás, a látás a bomlás
ütemében szilfa színek: zöld lomb
hullásában egyesül a lélek.
