Nem bántás akart lenni, ami
vagyok. Mint bóbita, ami
százfelÉ szórja a magot.
Szeretnék százfelé szeretni
és összeállni e száz életből
víg, vidám, bús dalommal a
pehely könnyű szélnek, tűz
ropogásnak, amiben és körül
emberek élnek és adják
egymásnak, hogy örül a szív
és ragyog a csillag.
Láttad az éjszakát, s én
reggelbe hívlak, mert
áteshetünk puhán és
dalolhatunk gyalog, mert lehet!
hogy tovább szelídít a hajnal és
láthatjuk a húrjáról elpattanó
harmatot, ahogy a napba
színezi röpke életét.
Csodákról mesélek, néha szúrja
az emberek szemét;
napszemüveg és behunyt szem,
s csak kevesen: lélek, ki
körbeadná a szeretet üzenetét.
