„Két karja van a hajnalnak. A falakat befalazom a tekintetemmel. A lámpát tűnődésre kapcsolom, az éjszakát a székre dobom. Önmagam magyarázatát a mikróba rakom két és fél percre, van bennem valami fémes, a konyhabútor megpörkölődik. A tegnappal beszélgetek, összekuszál mindent. Azt mondja: Az időrend nem valóság. Vonalakból áll a ma is. Vízszintes és függőleges vonalakból. Köpök. Nevetés harsan a budi felől, hangos csattogás, ahogy a tömött takarórész és a kivágott egymásnak ütődve zihál. A víz kicsapódik belőle a csempére. Hosszú, függőleges vonalat húzva egészen a padlóig, ahol, mintegy kis tó, úsztatja felszínén karcsú íveit.“
Oleg. Nyugalmazott nyugalmas, kiszolgált egykedvű. Kékre festette a barna padlót. Lassan haladt, mert az ecset folyton beszáradt. Nem értette a karjában lévő zsibbadást. Nem fogta föl, hogy egy függőleges vagy vízszintes mozdulat után, ami egy kék csíkot húzott, akár tizenkét órán keresztül is képes volt megrekedni az öntudatlan mozdulatlanságban. Mire végzett a padlóval megőszült. A megértés után próbált visszaemlékezni az ételekre, amiket időközben fogyasztott. Fogával átszaladt a nyelve felületén, hogy lehúzza, összegyűjtse a rajta lévő lepedéket, sós íz haladt az agya felé. Túl frissnek gondolta, a tükör elé állt – szeme folyton sírt. Ajka különösen elfehéredett a könnyektől, a sok só kimarta színét. Mint a Hold felszíne, még eleven és már gyógyulásban lévő sebek tették aszimmetrikussá a valaha sokat csókolt rendet. Visszament a szobába és leült, hogy felálljon, és felállt, hogy leüljön. Hellyel kínálta önmagát, de a hely máshol volt. Éppen Afrikában vadászott egy tüzet eltaposó orrszarvúra. Lefeküdt a padlóra. Deréktól lefelé a még eleven festék megragadta fekete bársony nadrágját. Erőnek erejével elszakította magát a felsőtesttől. Nem volt vér, sem fájdalom. Két kezével a megmaradt torzót elvonszolta két fal szögletébe. Felemás zoknit vett fel, a cipője túlságosan avítt, az alsónadrág korca mocskos – állapítja meg. Kezei gyöngék, szíve és lelke pszichológushoz és táplálkozási tanácsadóhoz járnak. Majd miután kibeszélték a járulékos veszteséget, egy kocsmában kiszédítik magukból az embert – olvassa ki bársony nadrágjának függőleges bordái közé szorult sorokból. Szeretne levelet írni a kedvesének, amit már jó előre összetépett. Az elővett papírlapon látszanak a forradások, csak a szavak nem. Újból meg kell írnia ugyanazt vagy mást, az időrend nem valóság. Azon gondolkodik, mit kellene tennie ahhoz, hogy a papíron lévő sebek, forradások eltűnjenek. Nem ír. Végigszalad a hátán a hideg, a lába felrúgja a széket.
Eldőlt.
Összegyűri a papírlapot és az elveszített része mellé dobja. Aztán még egyet, és még egyet… A mennyezetből zöld fű sarjad, ő nyugodtan fekszik a félig csillagos égen. Valahol már érzi a találkozás gyönyörét. Feláll, a falon keresztül a zöld fűbe lép.
