Amikor

Zek bolyongott órákon át, próbálta megjegyezni az ajtókat, elsőnek forma szerint, de hamar rájött, hogy mindegyik ugyanolyan, aztán szín szerint a lámpa fényéhez igazodva, hisz a szín is egyező, de más rajta az árnyék, máshogy vetül rá a fény. Annak az egy lámpának a fénye, mi a mennyezet térbeli közepén hunyorgott, mint egy vaksi apó.

   – Túl sok a lehetőség – gondolta magában. – A túl sok lehetőség nem jó, mert megtéveszti az embert. Az egy a jó, mert biztos, s ha mégsem jön be, akkor mondhatjuk, nem volt más lehetőség. Ez megnyugtató. De itt túl sok a lehetőség, nagy a csalódás kockázata. Túl sok időt vesz el a felmérés, a külső jegyek felismerése és értékelése. De túl kevés az értékelhető adat – hadarta szinte önkívületi állapotban.

   S ahogy ehhez a gondolathoz ért, a folyosó, hol az idő elvesztését már fel sem fogta, mintha megértette volna egyszerű győzelmét Zek elméje fölött, még hatalmasabban terült el, ezzel még több ajtót és lehetőséget tárva elé. Megmerevedett, egész testében érezte, hogy minden mozdulat felesleges. S ha cselekvésképtelen, akkor az egész lénye felesleges. A lámpára nézett.

   – A fény állandó… hol van az én fényem?

   Érezte, hogy zuhanni kezd, valami becstelen játéknak képzelte magát, amit egy egész társadalom vetett ki magából, s taszított a semmibe. Nem látta zuhanásának végét, de tudta, hogy közeledik felé.

   Felébredt. Arca egy torz, szörnyszülött másaként üdvözölte őt a tükörből. Undorodott magától.

   – Felemelkedésnek kell jönnie. A zuhanás után felemelkedés jön – mormolta maga elé.

   Hirtelen felpattant az ágyból, a friss levegő, mi a meztelen testét érte, hűsítő fürdőként hatolt be pólusaiba, s önkénytelenül megfeszítette izmait, s szívétől kiindulva minden tagjában lüktetett és bizsergett az élet. Szerette ezt a pillanatot, mintha megvilágosodás érte volna. S az utána következő perceket is melyben, mint egy ezer éves harcos, fáradtan kuporodott a csend köré.

   Felöltözött lassan és nyűgösen, csak a bal kezét használva, s bosszankodott mikor ingének begombolásához jobb kezét is igénybe kellett vennie. Az ajtón kilépve egy hosszú folyosóra ért, mosolyogva haladt el az ajtók mellett, a lépcsőházi utat felfalva, magabiztosan lépett a fénybe.

   Kint a déli nap tüze fehér fényben bontakozott ki és teljesen elvakította. Néhány pillanat eltelt, míg szeme felismerhetővé tette a világot. Egy végtelennek tűnő út szaladt az emeletes ház előtt, sima és hibátlan.

   – Tökéletes munkát végeztek, kellett már a felújítás – jegyezte meg.

   Elindult bal keze irányába a megszokott hangok felé, az efféle háztömbök egyik tartozékához, a játszótérhez. Óriások által befogott, szűkös területen gyermekek visongtak és kiabáltak, kergetve egymást, mit sem tudva még az életről.

   Ahogy odaért, a gyerekek hangosan hívni kezdték Zekket:  

   – Gyere Zek, játssz velünk, de ne te légy a fogó, mert te gyorsabb vagy nálunk. Te leszel a ház, a menedék, aki hozzád ér, azt nem szabad elkapni.

   Zek egyre közelebb ment hozzájuk és érezte, hogy teste fiatalodik, elméje és szíve árnyai szertefoszlanak, üde és egészséges minden gondolata. Végül ott állt a gyerekek közt kitárt karokkal, apró termetén hatalmas vászon lepedőnek tűnt ruházata. Cipőjéből kilépve ő is kergetőzni és kiabálni kezdett az óriások vigyázó bűvöletében. Kezeivel csapkodva felemelkedett a földről, s végtelen sebességre gyorsulva szivárványt rajzolt a felemelkedő égre.

   – Zek, ébredj. Ideje bevenni a gyógyszereket. Hamarosan érkezik a doktor is, a heti kivizsgálás, tudod. Kinyitom az ablakot, tudom, hogy nem szereted, de egy kis friss levegő nem árt. Oly szép idő van kint, kiviszlek egy kicsit, ha a doktor elment.

   – Már voltam kint – válaszolt Zek.

   – Hogy lettél volna?

   – Az álmaimban…

   – Az álmok fontosak, de ne hagyd el magad, az orvos azt mondta, jelenetős javulást lát. Ez bíztató.

   – Az álmok nem rosszak, az álmok segítenek, hibás a gondolatod. Hamarosan örökre elmegyek.

   – Ne kezd megint ezt a butaságot!

   – Butaság! Te nem tudod milyen egy testbe zárva élni. Hiába minden akarat, a lélek nem képes a test silánysága fölött győzelmet aratni, nem képes meggyógyítani, kiűzni belőle az árnyakat. Ezért nem marad más, el kell hagyni! El kell hagyni, hogy felélje az idő. Számtalanszor próbáltam már, de nem lehet, itt nem vagyunk rá képesek, csak a valótlan síkján élhetek boldogan, és legközelebb sikerülni fog.

   – Zek, a gyógyszer. Ez majd megnyugtat.

   Zek ismét álomba merült. A gyógyszerek hatása alatt lelke, mint egy kimerevített film, teste még egy eddig fel nem fedezett részében, üveges szemekkel bámult maga elé.

   Időközben a vezető orvos megtette látogatását, s Herold, az ápoló beszámolója és saját vizsgálatai alapján, megemelte Zek gyógyszer adagját, miszerint az állandó idegeskedés egy végzetes kómás állapot előidézője lehet, melyből talán sosem ébred fel.

   Késő délután volt mire Zek magához tért. Álomtalanul és végtelenül üresen. Az órára nézett, hatóra, egy óra múlva gyógyszerosztás. Herold lépett be, kezében egy tál szappanos vízzel.

   – Ideje lefürödni, hogy szép tisztán érjen bennünket az álom.

   – A gyógyszereidtől engem elkerül.

   – Ugyan, azok szükségesek.

   – Nektek, mert így kevesebb velem a baj.

   – Látom nagyon szúrós hangulatban ébredtünk.

   – Akarsz nekem valami jót is tenni?

   – Persze, hisz azért vagyok itt.

   – Akkor ma este, ne add be nekem a gyógyszert. Halottam, hogy a doktor megemelte az adagot. Ha azt beadod nekem, akkor egy csepp álmom sem lesz. Elveszed tőlem az utolsó reményt.

   – Az orvos előírta, nekem teljesíteni kell. Nem tehetem meg.

   – Csak egy nap, csak a mai nap. Utána meg is duplázhatod az adagot. Csak a mai napon. Soha semmit nem kértem tőled.

   – Nem tehetem. Ha halottad az orvost, akkor azt is tudod, hogy mi történhet veled.

   – Soha nem ébredek fel, az nem olyan nagy baj. Ezt az egyet kérem tőled, hogy egy utolsót, hadd álmodhassak. Ha megadod a tudománynak és törvénynek azt, ami jár, akkor add meg nekem is, ki szenvedője vagyok.

   – Nem tehetem…

   – Akkor menj innen, takarodj ki!

   Zek magára erőltette az álmot. Sietnie kellett.

   Gyorsan felöltözött, s a legszükségesebb dolgokat egy táskába pakolta. Ajtóját kinyitva, rögtön a végtelenül hosszú útra lépett, s elindult bal kezének irányába. A játszótéren a gyerekek szaladgáltak és visongtak. Meglátva Zekket, kezükkel integetve kiáltották felé:

   – Jó utat, Zek! Szerencsés utat!

   Zek visszaintet nekik, s kezének mozdulatával, mintha egy szót törölt volna le egy tábláról, letörölte a gyermekeket álmai faláról. Üresség támadt helyén, s ez az üresség beszippantotta az óriásokat, a szivárványt, a játszóteret, de a kacagás nem szűnt meg. Továbbindult, s ahogy előre nézett látta, hogy egy sereg gyerek közeledik felé, kezük az égnek emelve, melyben, mint vitorla, ott feszült a szivárvány. Körbe vették őt, táncoltak és énekeltek, mint apró madarak, kik el akarják őt repíteni. Zek érezte, hogy minden lépés egyre könnyebb, s hogy mérföldek maradnak hátuk mögött.

   Boldogan menetelt a sok kis apró katonával az oldalán, elméje gátjait az óriások oly könnyedén döntötték le, mint egy felhőből készült kártyavárat. Végül egy állomáshoz értek, az állomáson túl a síneken, egy rozsdás és kopott mozdony várta az indulást. Tömény gőzfellegeket fújt ki magából, miután sorra megcsikorgatta a kerekeit. Zek elbúcsúzott barátaitól, s felszállt az első kupéba, hol egy rég megfakult emlék várt reá.

   Hét óra volt, az állomásfőnök a sípjába fújt, de egy hang megállást parancsolt a vonatnak:

   – Még ellenőriznem kell…

   A cipő kopogása egyre közelebb ért Zekkhez, s az ajtóban megjelent az ellenőr:

   – A jegyeket és útlevelet kérném, legyen szíves.

   – Útlevelet? – kérdezte döbbenten Zek.

   – Igen, hisz a következő állomás már más ország.

   A Zekkel szemben ülő hölgy, ingének felső zsebére mutatott. Zek belenyúlva elővette az útlevelet és átnyújtotta. Az ellenőr hosszú perceken keresztül vizsgálta, míg végül visszaadva engedélyezte az indulást.

   A gyerekek, ameddig csak bírtak rohantak a vonat mellett, mérhetetlen boldogság sugárzott arcukról, aztán gyengéden a távolság vonalába simultak.

   Zek a hölgyre nézett, kinek színei visszatértek. Cseresznye ajka nedvességtől csillogott, haja lágyan bomlott vállaira, s minden mozdulata maga volt a báj és kedvesség. Az ölébe hajtotta fejét, s mellének egyenletes mozgását nézve elaludt.

   – Szép álmokat, Zek.

 

Rendelkezések:

- kinyomtatva

 

„A fény állandó… hol van az én fényem?” – mint ahogy oly sokan, vagy már egyre kevesebben (döntse el magában mindenki), Zek is keresi – menthetetlen állapotából – a kiutat, de nem az egyszerűt választja, jobban mondva nem azt, amit a „felnövekvő” társadalom kitermel magából – gépesített érzelmek (nem kapcsolódik szorosan ehhez a gondolatmenethez), hanem egy belső utazás mellett dönt.  

 

Zek gyógyíthatatlan, egész testében béna, csupán megfoghatatlan részei (szív, lélek, elme) maradtak „mozgásban”. Ezeket használva teremt magának kiutat.