Valahogy érződik… A falak áttetsző sablonok.
A kinti áttetsző dolgokon átlátom magam.
Nem tudom hol vagyok, mindennek megunt
íze van. A folytonosság nyitja ki az ajtót, s
kinéz az ablakon. A földön megpihent fény
megérinti homlokom. Koszos vagyok, mérges
kígyó dermeszti így áldozatát, ahogy engem
szorít folyton ökölbe a napfénnyel átütött
ujjak alá a kényelem, ami tört csontjaimra
húst rak, ami mozgásban végtag, amivel nem
kaparom, s nem bántom a napfénnyel átszűrt
életet. Valami kevés jut nekem, ami mégis,
valahogy dobogni tanítja szívemet.
