„Menj ki akkor az útra, honnan vissza
nem hív senki sem.” Csak mert láng
volt az élet, s tüzében álmokra
vadásztunk – senki nem bizonyítja ránk.
Mindig azt hitték: bolond, magányra vertek!
Láncok csörgését hallották, pedig csak égre keltek
belőlünk a szép szavak - a szeretet katonái -
a csillagok felé hulló szemernyi, parányi
könnyünk a szent lázadástól és az öleléstől,
aminek szorosát mindig egy szívverés bánta,
mert mi oly közel maradtunk, hogy a két szívből
egynek, e zárt formában, nem volt maradása.
S amikor kibontottuk karjainkat,
mint két fa lombja, ha eltáncol a szélben:
- mit egymástól ellopnak,
azt megőrzik a közös földben, szívben.
Mert nem szerelem ez, rajongás a lélekért,
melyről elszáll a világ sírva fel!
Szárnyai alatt – mindent semmiért:
mit más elfelejtett, azt nekünk tudni kell!
