Első tünet
Kinyílnak a szemközti gondolatok.
Nehéz, párás ködökké formálódunk át.
A törvényekből nekünk nem szabtatok,
egy hordható, eleven zarándok ruhát.
Nincs gomb, sem zár, sem apró patent,
csak egy lepel, könnyű leheletből.
Mi árnyékot sem vet idelent,
s így, mindig hiányzik az életből.
Áttét
Szűkös a világ. Fejem a Holdon pihen.
Fagyott lábaim gyűrűs Szaturnuszát
szívem tengelyéhez egyre közelítem.
Emlékeim oly könnyűn lebegnek át,
mint bárányok az álmatlan éjszakán,
miközben szemhéjamra karcolom
bomló és fertőző hierarchiám.
Kezeimmel messze nyújtózkodom,
ujjaimban a bizsergő idegenség,
szólnék, de már nincs hozzá több jogom,
és ráülnek a csillagok, mint a lepkék.
Csönd
Szóljon, ki szerette. Senki sem?
Ki nem szerette, maradjon csöndben.
Ily sokan szerettétek mégis!
